Emlékszel?

Ildikó emlékére

       Emlékszel? Volt két szép évünk... „Tán még éjjel is sütött a nap”. Most eljött a számlák bemutatásának, kiegyenlítésének ideje.
Emlékszel? A kedvenc vízesésünk zúgására, a körösrévi szoros szikláinak bíborszinű naplementjére. A feltört láb, a sajgó izmok jajszavára, egy egésznapos gyaloglás után. A Sebes-Körös vizének, hol sima, hol háborgó tükrére. A vizekre, patakokra, csermelyekre, forrásokra, melyek nélkül szinte létezni se tudtál.

Emlékszel? Mikor egésznapos téli túrára csábítottalak, akkor még te sem tudtad, mibe vágsz bele, késő bánat, ebgondolat, ezzel „vigasztaltalak”. Utóbb te se bántad, a holdfényben fürdő, kásahótól lucskos hegyoldalon elszenvedett lebucskázást, hátha elérjük az esti vonatot. Nem sikerült, pár perc híján. Gyertyasorként távolodtak az alig pislákoló ablakok. Sebaj, így én, kocsmák mindenütt vannak, Körösréven. Akkor már kezdtél brühüzni, kicsit. Megnyugtattalak: vonat is van mindig, ha nem az egyik, akkor a másik, valamelyikre csak felszállunk. Kincstári optimizmus, jobb nem jutott eszembe.

Emlékszel? Nekem kezdett megártani az egyik rum a másik után, hiába, kissé hideg volt. Cidri. Férfikifogás... S közben egyre nőtt a kilengésem, mint parton a hajósnak, ahogy utóbb megjegyezted, némi malíciával. De ez nem akadályozott meg abban, hogy a volt nőmről meséljek. Ez annyira felháboritott, hogy utóbb meg is írtad. Nesze neked nemes bosszú... Irásod tükör, még csak nem is görbe, a fene egye meg, olyan mint szerzője.

Emlékszel? Nem kellett behűteni a pezsgőt, szilveszterkor hideg van. Rávettelek, töltsük a szabadban, egy eldugott helyen, sziklák alatt, patakpartján, hol ilyenkor senki se jár. Már akkor sem féltünk a farkastól, de embertársink közvetlen közelségét kerültük, főleg ilyenkor, amikor mindenki kutyakötelességének érzi, minnél nagyobb, több zajt csapni, tán az ősi ösztönök ösztökélésére. Szép volt, kísérteties a hold fényében fürdő szikla, a süket csend, sehol egy kósza ágropogás, szélzúgás. Fagyott gallyakból tüzet csiholni, nem kétperces elfoglaltság, de te szóval sem panaszkodtál. Őrizted az újszülött lángokat, míg a „tűz csiholója” megpihent kicsit, túlfűtve a jóféle pálinkától, ezüstkupicából.

Emlékszel? A körösparti nyarakra. Mikor megtanítottal vizet simogatni. A tikkasztó gyaloglásokra. Rejtett, életelixírhatású hideg forrásokra. Bizonyára nem felejted a jóleső söröket sem. A fokhagymás lángosokat. Akkor még ilyet is tudtál enni. Én is megtanítottalak, hogyan kell megölelni egy fát, te meg arra mutattál rá, mily szépek is a békák... - Nii, békaa! -, ez volt a később szállóigévé vált felkiáltásod, első túránk alkalmával. Kis „edzés” után, rávettelek pár falusi pálinkafőző becserkészésére is... nem volt kifogásod ellene, pedig már akkor benned lehetett a vég. Persze, akkor sejtelmünk se volt róla, se neked, se nekem. Rajtad már nem segített volna a kedvenced, a biharfüredi Csodaforrás vize sem.

Emlékszel? Megmutattad a fiók mélyén rejtező írásaidat. Hosszű, magányos nappalaid s éjszakáid gyümölcsét. „Vesztedre”. Ezeket közölni kell, közöltem én a szentenciát, s te egyetértettél, volt más választásod?! Akkor már megjelent jópár cikked, jegyzeted. Nem voltál már „szűz”, ami a nyomdafestéket illeti. S nekifogtunk, „karriert” épiteni, győzködtelek, mert mainapság anélkül nem megy, ugy-e? Mondatokba szorított álmok... Mesék. Azzal ámítottad magad, az élet is ilyen: van célja, értelme, tanulsága. Tán emberi gyengeség, önámítás, még mindíg azt hinni, minden ellenkező tapasztalat ellenére: át lehet menni ama bizonyos szivárvány alatt?! Fájdalmasan bebizonyíttatott: nem. Még kézenfogva sem. De illik megpróbálni.

Emlékszel? Már karnyújtásnyira volt a költözés, az új otthonba. Egy új élet „gründolása”.

Akkor jött, meglepetésszerüen, az első roham fájdalmas ébresztése. Ami kell, ilyenkor, a segítség lelki szüksége, kényszere megvan, az orvostudomány is belépett az új évezredbe.  Ez, mind együtt, elég lesz a gyógyuláshoz, azt hittük, akkor. Naív önbizalom! A Sors megkínzott téged, akkor és azután, amíg volt kit. Rafinált, inkvizíciós, ávós módszerekkel. Húzd-meg-ereszd-meg. A cél: végleg megtörni. Pedig ragaszkodtál, foggal-körömmel, az Élethez. Később beérted volna a kisbetűvel is... Ja kérem, alkudozunk, próbálkozunk?! Surrannánk az egérlyukba, felöltenénk az átlagélet-színű terepruhát? Az Égi Macska mindenütt megtalál, te kellene tudjad a legjobban, hiszen már majdnem találkoztatok egyszer. Évekkel ezelőtt, egy kórteremben. Szerencsédre, akkor csak rádfújt, még nem volt kedve a Végső Játékhoz...

Emlékszel? A napokra, mikor jobban voltál? Amikor egy-egy rövid sétára is volt erőd, a tarka, langyos napfényben, a kirobbanó tavaszi lombok alatt. Hamis, csalóka érzés. Csak percre engedett el téged az  Égi Macska. Jobban ismerhetted volna, te macskaimádó! Kedve s ösztöne szerint játszott veled, velünk, hozta a formáját. Végül csak-csak elunta a hosszúra nyúlt játékot, s utoljára beléd mélyesztette túlvilági karmait... Szegény kis egér, azt hitted, ideig-óráig: győzni fogsz?!

Emlékszel, biztosan emlékszel, bárhol is lennél, még elbúcsúzni se adatott meg nekünk, tisztességgel. Pedig ott voltam, de Te már félig az Égi Macska birodalmában. Azután végleg elvonszolt Téged, lassan, kínosan, hogy fájjon.

Emlékszel még?! Volt két szép évünk... „Tán még éjjel is sütött a nap”. S akkor eljött a számlák bemutatásának, kiegyenlítésének ideje...

Egyszer egy versidézetet hoztál nekem, „fülre”  jegyezted le a rádióból, csak címét jegyezted meg: Nélküled.

Nincs hely, csak egy tenyérnyi. Szinte rá se férek. Lépnék, de nincs tér. Mint csapdába tévedt  vad, marnám a ráccsá feszülő falakat. Néma szívverésként Hullnak fejemre, vissza a szavak. Hozzád indulnak, s engem fojtanak.

Völgyi Marcell, 2008