-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kovács Ildikó, 1965-2008. Született és élt Nagyváradon. Nagy álma a meseregény irás volt, ezt a műfajt manapság a fantasy gyűjtőszóval cimkézik. Rövid esszéket, jegyzeteket is irt, ezek zömmel egy nagyváradi napilapban jelentek meg. Egy fantasztikus novellája dijazásra érdemesnek találtatott, de megjelent egy karcolata az Irodalmi Jelenben is. Némi biztatásra, elkezdett részt venni a mindenkori regénypályázatokon is. Éppen túl volt az első szárnypróbálgatásokon, ahogy állitja a közhely. Az első kötet összeállitása is épp hogy elkezdődött... Ezt hivják befejezetlen életműnek.

De Ildikó azért hátrahagyta üzenetét: élj emberséggel. Eszerint élt s alkotott, egyben. Ritka tény, manapság.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

                           Napló a pokolból

Fülledt, nyári délután volt. Lenge ruhában ültem a tévé előtt. Azt is inkább csak "alibiből", mint szórakozásból, mert a műsor eléggé unalmas volt. De nem volt semmi okosabb dologhoz kedvem. Már nem is a tévé képernyőjén feltűnő képekre figyeltem. Inkább csak úgy, lazán, a szoba sarkaira, a szőnyeg mintáira. Közben szórakozotta babráltam a kezemmel. És akkor, teljesen véletlenül hozzáértem. Egy kis, gombostűfejnyi keménységhez a jobb mellemben.

Egyszerre véget ért a kellemes melankólia. Helyét jeges rémület vette át. Felálltam, hogy kimenjek. Tisztázni magamban a helyzetet. De a tény az tény. Letagadhatatlan.

Akkor suhant el mellettem először az a hideg árnyék. De még nem néztem a szemébe...

                                                         ***

Pár hét múlva egy nőkkel teletömött rendelőben ültem, azzal a torkomat szorongató érzéssel, hogy én nem tartozom ide. Figyeltük egymást. Vajon kinek, mennyire, miért és milyen? Ráértünk. A doktornő jó egyórai késéssel érkezett. Addigra már úgy befülledt a hosszú, keskeny szoba, hogy egy konzervdobozbeli heringnek éreztem magam. Feltálalás előtt.

Pár hosszú perc, s elkezdődött a rendelés. Egyenként meg kettesével zuhantunk be a mindent eldöntő félhomályos helyiségbe, ahol a mindent látó gép előtt trónolt a tudományok mindent tudó doktora. A vizsgálat gyorsan ment, annyi szent. Az első páciensről még kiabálták a végeredményt, a másik már ott állt nekivetkőzve, bevetésre készen. Persze, ennek is megvolt az előnye. Az ember még meg sem ijedhetett rendesen, már kint találta magát az ajtó előtt. Ott majd ráért.

Engem akkor felmentettek. Semmi vész! Egy pár szem pirula, aztán majd meglátjuk. Hogy miért éreztem mégis úgy, hogy ezzel még nem lesz vége?... Túl egyszerű lett volna. Abban az időben nem erről szólt az életem.

                                                        ***

Már a második adag gyógyszert szedtem be, de eredmény még sehol sem mutatkozott. Azt mondták, nincs mese, most már mintát kell venni. Erre felháborodtam. Na nem! Azt már nem! Nincs nekem ilyesmire időm, sem kedvem. Akkor már inkább jöjjön egyenesen a kés. Essünk túl rajta!

Döntöttem. És a következő lépésben kerestem egy szimpatikus sebészt. Úgy láttam, megfelel. Hentesnek elég nagy darab, sebésznek meg elég finom ujjú ahhoz, hogy elhiggyem, mégis csak össze tud foltozni valahogy.

Akkor hát rajta! De egy hivatalos bökkenő még mindig volt. Az egézségbiztosítás. Hohó! Csak ne olyan hevesen! Ez a műtét ugyanis sokba kerül az államnak. Akárkinek nem jár. Mint ahogy munkakönyves állás sem. Én meg olyan akárki voltam, akinek egyik sem volt. Azért reménykedtem, hátha mégis el lehet rendezni valahogy. Úgy gondoltam, utánajárok a cégnél, ahol akkor feketén dolgoztam.

De az ügy hamar tisztázódott. Még egy hét sem telt bele, és abból a szerény, munkakönyv nélküli állásból is kirúgtak. Tiszta sor. Szabad voltam, mint a madár. Nem kellett már gondoskodnom helyettesítőről sem. Úgy szép az élet, ha semmi nincs.

Azután jött az igazi kálvária. Míg eljutottam a szociális segélyre jogosultak szomorú táborába. Egy kerek hónapnyi kilincselés után. Egyik szigorú, íróasztalt őrző démontól a másikig vándorolva. Ilyenkor aztán igazán megtanulja az ember, mit érezhet a porban araszolgató szerény giliszta a teljes hatalmat birtokló főméltóságok bakancsa előtt.

Végül a türelem mindig elnyeri méltó büntetését. Január első napjaiban már szabadon nyíltak ki előttem a kórház minden emberi nyomorúságot befogadó széles kapui. Szezám tárulj! Azért vártam még egy hetet. El kellett szánnom magam a végső döntésre. Pedig tudván tudtam, hogy kikerülhetetlen. De mégis! Hadd legyen meg az én szabad akaratom... Most és mindörökké.

                                                           ***

Már az egész rosszul kezdődött, mint az év maga. Az beutaló iroda előtt hosszú, tömött sor kígyózott. A betegek jobbra-balra dőlve nyomakodtak, könyököltek a megváltást jelentő üvegablak elé. Ilyen kemény szilveszterünk volt, vagy a tavalyi év lett volna oly kínkeserves, hogy minden orvosi beavatkozás áttolódott erre a terminusra?

Éppen a következőre gondoltam, lelépek. A bejárati ajtó még mindig közelebb volt, mint az üvegablak. De aztán egy fatális véletlen mégis besegített az ajtón belülre. Valaki „megszimpatizált” és megkönnyítette számomra a dolgot. Van ez így.

Másnap már történelmet írtam. Saját életem legszomorúbb napjának történelmét. Jeges nyugalommal készültem az egészre. Csupán az zavart egy kissé, hogy az operáció végtermékét anyám kell elszállítsa egy másik kórház laboratóriumába, ahol megállapítják majd vesszélyességének a mértékét. Furcsa dolog, de hát úgy látszik, most ez a divat. A család aktív közreműködésére is számítanak mifelénk. Mindenesetre felettébb bíztattak, hogy nem lesz semmi baj. Három nap múlva már mehetek is haza. Én meg elhittem.

Bevonultam a műtőbe és leültem egy csupasz ágyra. Ez volt a „várakozószoba”. Elvették a szemüvegem és derékig le kellett vetkőznöm. Nagyon hideg volt.

Sokáig ücsörögtem ott. Már azt hittem, el is feledkeztek rólam. De aztán végre rámkerült a sor. Bemehettem. Ott állt előttem a műtőasztal teljes pompájában tündökölve. Fent a fénykarikákból álló lámpatányér, lent a félelmetes heverő. Ráfeküdtem. A két karom és a két lábam leszíjazták. Majd megtárgyalták, melyik mellemet is kell megoperálni. Én mondtam, hogy a jobbot. Éppen fordítva akarták odaállítani az altatáshoz szükséges kellékeket. Még éreztem, hogy valamilyen hideg fertőtlenítőszerrel végigkenik a jobb oldalamat. Aztán semmit.

Arra ébredtem, hogy kavarog velem a világ. A fehér plafon körbe-körbe táncolt. Fáztam. Nagyon. A másik teremben valami fémtárgyak csörögtek. Tudtam, teljesen világosan, hogy hol vagyok. Azt is, hogy ott valakit most operálnak. Addig engem félretoltak ide, hogy megvárják az eredményt. Természetesen negatív lesz. Nem is lehet másként.

Egyszer csak megragadták az ágyat és visszagurítottak a műtőbe. Újra feltettek az asztalra és megint lekötöztek. Akkor éreztem, hogy egész testemben reszketek. Úgy ugráltak a tagjaim, mintha külön kis rugó lenne mindegyikben. Nevetséges látvány lehetek, - gondoltam magamban. Aztán hallottam még, hogy az altatóorvos megkérdezi, mekkora adagot adjon. A sebész azt válaszolta, az egészet.

                                                            ***

Levegő után kapkodok és a fejem sem tudom felemelni. Csak a szoba sarkát látom. Fehér. Oldalra fordulnék, hogy lássam hol vagyok. Nincs hozzá erőm. Valakik beszélnek körülöttem. Nem értem. Valaki hozzám hajol és kérdez valamit. Válaszolnék, nem tudom mire, de nem forog a nyelvem. Vagy mégis beszélek? Ez az én hangom? Nem tudom. Hirtelen arra gondolok, hogy ezt nem élem túl. Aztán tudom, hogy túlélem. Egy kis idő kell hozzá. Idő. Idő. Idő.

Tisztul a kép. Felismerem anyut. Kérdezem, hol vagyok? Azt mondja, az intenzíven. Ide kellett hozzanak, mert tovább operáltak. Érzem, hogy szomorú. De nem értem, miért. Jönnek a rosszullétek. Meg kell küzdenem velük. Nincs kedvem gondolkozni.

Az egész délután ezzel telik el. Most tudom csak igazán, mit jelent az, teljesen kiszolgáltatottnak lenni. Félek. Nem attól, ami most történik velem. Arra gondolok, egyszer majd ugyanígy fogok meghalni, talán.

Estefelé csillapulnak a rohamok. Fáradt vagyok. Kiégett. Üres. Valami mély apátia húz lefelé. Aztán ez is megszűnik. Nincs rosszullét. Nincs fájdalom. Nincs kín. Csak a katarzis emléke.

   ***

Kínkeserves az alvás, mert csak féloldalt tudok feküdni, azt is csak egy bizonyos, eléggé nyakatekert pozícióban. Végül belezsibbadok. Aztán hanyatt dőlök. Így meg végképp nem megy. Csak gondolkodom. Gondolkodom. Gondolkodom.

Itt mindenki vallásos. Éjjel, villanyoltás után fennhangon imádkoznak. Nem értem, én miért kellene könyörögjek? Mit kéne nekem megbocsásson a Fennvaló? Hogy behúzódtam a saját, külön világomba? Lehet, hogy hiba volt. S ha igen, ilyen nagy büntetés jár érte?

Napközben Dosztojevszkijt olvasom. Úgy hullnak benne az emberek, mint a legyek, s aki megmarad, az szenved. Jó, hogy itt rajtam kívül senki nem ért magyarul. Mit szólnának hozzá, ha elolvasnák a címet: „Ördögök”.

Nehezen múlik az idő. Hallgatom a többieket, hurcolom a szomszédomnak az ágytálat, megpróbálok segíteni, ahol lehet. Rájövök, szinte minden helyzethez hozzá lehet idomulni. Jóhoz-rosszhoz. Már majdnem mindenkit ismerek a sebészet lakói közül. Aggódnak értem. Néha jobban, mint én.

Azt hittem, én balga, mire megjön a második eredmény, otthon leszek. De nem. A zacskó még mindig ott csüng az oldalamon, és én napjában legalább ötvenszer végigjárom ugyanazt a folyosót. Egyre idegesebb vagyok. Aztán kezemben a papír. Nem értek belőle semmit, de valami nagyon gyanús. A sebészt nem találom meg, már késő délután van. De én nem bírok várni holnapig. Éjjel elindulok a nővérszoba felé. Választ várok. Biztosat.

Ott találom a szolgálatos orvosnőt. Furcsán néz rám, és ez önmagában már semmi jót nem ígér. Leültet. Ez sem. Aztán megkérdezi, miért pont tőle akarom hallani? Akkor már bizton tudom, baj van. Hideg szemmel figyel. Úgy tűnik, első látásra, együttérző. Mégis, ő a tökéletes kívülálló. Kérdéseket tesz fel. - Hány éves vagyok? Van-e férjem? Van-e gyermekem? Nem értem, mi köze van ennek az egészhez. Aztán mondja, legyek erős. Miért? Mi vár rám? Valami olyasmit fejteget hosszasan, megesett már másokkal is... Mi? Hogy túlélték?

                                                         ***

Egy krízisem volt csak. Egyetlenegy. Akkor elsírtam minden könnyem. És sohasem felejtem el azt a közömbös, hideg arcot, ahogy a nővér a nyugtatót a kezembe tette. Ez adott erőt. Rájöttem, egyedül vagyok. Egészen egyedül. Ezt a harcot magamnak kell megharcolnom. A sebészt már rezzenéstelen arccal hallgattam végig. A daganat rosszindulatú. Áttétes.

Következett az onkológia. Sorbanállás a hideg, huzatos folyosón. A többi szerencsétlennel, akik ugyanúgy mint én, most várják a végső döntést. Élet vagy halál. És milyen türelmetlenek! Pedig a rossz hírt jobb később...

Végül odakerültem én is a mindent eldöntő bizottság elé. Ők ültek, természetesen. Én álltam. Mint egy elítélt. Kérdéseket tettek fel. Mikor kezdődött? Hogyan? Kihez mentem? És miért pont oda? Szinte várom, hogy az utolsó szó jogán felszólítanak, nyilatkozzam arról, bűnösnek vallom-e magam? De ez már nem igazán érdekli őket, érzem. Röpködnek a nagyívű mondatok a kiváltságosoknak fenntartott orvosi zsargonban, majd megszületik a döntés. Citosztatikum. Kasztrálás. Sugár. Mintha a vágóhídon lettem volna, én érzéketlen barom. Végül a fehérköpenyes bíróság felszólít: döntsek. Az élet nagy úr. És ilyenkor nagyon drága. Vállalom-e mindezt érte? Vagy mégsem?

Ildikó