11. Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?

Az óriáslány és Andrássy Katinka kíváncsisága

Érdekes, a Színek és évek megjelenésekor a Nyugatban egymás után megjelent kritikák már szinte jelzik annak az útnak az origóját, amelynek végén kialakul az „elnyomott női világ" mindennapjait felvállaló Kaffka Margit plakátkép.

Móricz Zsigmond még spontánul, szinte megilletődött csodálkozással fedezi fel Kaffka Margitban az újat: „Legfőbb érdekessége számomra az, hogy aszony írta... Elõre elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy férfiszokás szerint fölényesen mosolyogva, de szerető melegséggel néznék az asszony lelki teremtettségének másféleségét."

Móricz tehát azonnal meglátja a Színek és évek újdonságát: az addig férfi-szokásgyakorlatnak tekintett regényírás területén megérkezett egy írónő, akit  „lelki teremtettségének másfélesége" már eleve arra predesztinál, hogy írásait másnak, újnak érezze férfi és nő egyaránt. Ez különben nagy előnyt is jelentett Kaffka Margitnak: női szemszögből láttatott élethelyzeteket (azaz: kiderült hogy van női szemszög is, mint olyan), és ezzel eleve érdekesé, mássá tette minden mindatát, amit leírt. Móricz különben nagy gyerekként csodálkozik rá erre a női látásra. A Színek és évek öngyilkosági jelenetét hosszasan idézi, valósággal bámulva azt a megvilágítást, amit a felfedezett Kaffka Margit nyújt. Móricz ezt így summázza:

„Inkább érdekel most az, hogy az írónő milyen asszony marad az asszony megírásában is, a férfi meglátásában is. Ami nekünk, férfiaknak fontos, azon az asszony átsiklik. Példátlan elnagyolások olyan pillanatokban, mikor a férfi minden erejét megfeszítené a kimélyítésre...  csak asszonytól telik ki, hogy a legfontosabb pillanatokban igazán ne halljon egyebet a gyerek kanálzörgésénél és ne gondoljon mást… Ekkora egyszerûsítés: ez dinamikai különbség a férfi és a nő között."

Ezek a sorok  a Nyugat, 1912/ 3. számában jelentek meg, annak a Móricznak a tollából, aki ekkor már megírta a Sáraranyt, és „túl van" a Judith és Eszteren, a Hét krajcáron, a Tragédián és az Isten háta mögött című regényén. Más szóval: volt már szeme ahhoz, hogy a feminin-gondok terén meglásson egyet mást...

Ugyancsak 1912-ben - a 24.számban – megjelenik a Schöpflin Aladár méltatása, amelynek elolvasása során – Móricz szavaival élve–férfiasan rádöbbenünk, hogy nemcsak a férfi és nő között van dinamikai különbség, hanem a férfi-alkotók megközelítés-dimenziói között is. Schöpflin Aladárnál ugyanis már megjelenik két olyan summázás is a recenziójában, ami a Kaffka-művek későbbi elemzése során amolyan kanonizált alapösvényt jelent majd többtucatnyi Kaffka-búvár számára: az „új nőtipus" és – a mi meglátásunkban: a regényevolúció. Ezek feltűnése az említett recenzió-tanulmányban annál is autentikusabb, mivel a Móricz által örömmel megbámult Kaffka-újdonságoknak a folytatásaként, továbbgondolásaként fogható fel. Eleinte ugyanis Schöpflin is ugyanazt látja a Kaffkai újdonságban, mint Móricz:

„Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túlvannak, amitől elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog.”

Utóbb viszont feltűnik a dinamikai különbség a két recenzens meglátása között:

„A Színek és évek a régi asszonyi típus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei az új asszony még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára megnyílt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába rettenő nyugtalan vibrálását.”

„Új asszonytipus", „régi asszonytipus” ;  a Színek és évek továbbfejlődése a Mária éveibe (regényevolúció)... Hm. A kocka el van vetve.

E pillanattól kezdve ez a már-már mitikus vászontarisznyába illő hangzatos kifejezés-sorozat elengedhetetlen kelléke lesz minden olyan recenziónak és tanulmánynak, amelynek tárgya Kaffka Margit valamelyik regénye, novellája vagy elbeszélése. Mint egy lehasadt szikladarab, amit a patak odébb-odébb visz s széleit-éleit csiszolja-alakítja, úgy görög ez az annunciáció végig Kaffka Margit utóéletén. 

Ime, már 1912-ben kezdett meggyökerezni a tömegeket képviselő óriáslány-plakátkép... És még valami. Itt, ebben a recenzióban születik meg az ugyancsak örökgördülésre ítélt  Laszlovszky Mária-mártírkép. E pillanattól kezdve a Kaffka Margit-elemzők már eleve kinyilatkoztatásként kezelik Schöpflin Aladár meglátását, miszerinr a Színek és évek meg a Mária évei egy bizonyos korszak – a monarchiavég – asszonytípus-evolúciójával hozható kapcsolatba. Ez a társítás mindmáig megtámadhatatlannak tűnik, annak ellenére hogy Laszlovszky Máriát legfeljebb összeférhetetlensége és butasága tehetné a férfi-dominált világban „mártírrá", és hogy a szexuál-lélektan tételesen állapította meg Pórteleky Magdáról, hogy tragédiáját egocentrizmusa okozta. És hát folyik ez a társítás  tovább, mindörökké, annak ellenére hogy már Laszlovszky Máriáról is megállapította a lélektanbarát kritika (Kádár Erzsébet) , hogy „tulajdonképpen orvosi eset".

Magyarán: mindkét főszereplő sorsa magánsors, egyéni (fél)tragédia; nem tekinthető semmiféleképpen a monarchia utolsó éveiben élő női társadalom gondjai jelképes állótükrének.

Vízválasztó volt tehát e téren Schöpflin Aladár recenciója a Nyugat 1912/24-es számában.

Az annunciáció-gördülés az Állomások lábáig tartott, pontosabban a nagyregény első változatának (1914) megjelenéséig, amikor is a kritikus-dandár – számítástechnikai kifejezéssel élve – lefagyott. Az Állomásokat ugyanis nem lehetett besorolni sehova – skatulyáz(hat)atlan volt. Hiányzott belőle az „új meg a régi asszonytipus” újabb evolúciós láncszeme, nem volt benne asszonyi kiszolgáltatottság, nem lehetett ráfogni hogy női tömegek gondjainak megtestesítő regénye. Bizony, nem volt irigylésreméltó az akkori kritikusok dandárjának helyzete. Nem tudtak mit kezdeni a regénnyel - olyannyira, hogy beskatulyázása még a nyolcvanas évek végén is tartott: akkor (Fülöp László) ún. kulcsregényként definiálta, és e regénytipus-családon belül az Elsodort falu mellé sorolta.

Hogy miért nem skatulyázható az Állomások, arról már több szót is ejtettünk. Egyetlen mondatban válaszolva: azért, mert Kaffka Margit regényei sorsregények, egyéni történet-regények, és mindegyiküknek megvan a saját egyedi vajúdási kerete, skatulyája. Minden Kaffka-regény megáll önállóan a lábán – ha támasztó-társat is keresne, azt nem a kritikusok által felállított segítőrendszer keretén belül tenné. Más szóval: Kaffka Margit műveit semmiféle ideológiába konvertálható, idővel konjunkturális igazságok plakátjára fénymásolható, tömegmozgalmi zászlókra tintaceruzázható fonál nem köti egybe. Többek között ezért érdekes és időtálló az óriáslány irodalmi munkássága.

Minden valószínűség szerint a másik skatulyázó-indexnek – mármint annak, hogy Kaffka Margit boldogtalan házasságai szolgáltatták az alapélményeket az elsöprő többségükben női szereplők által dominált prózájának – is megvannak az origói. Egyszer valaki frappánsan megfogalmazhatta ezen meglátásait, és aztán azok gördültek tovább – átírva, melléírva, megszinezve.

Nem a mi tisztünk azt boncolgatni – és nem is lenne elegáns dolog -, hogy mennyire volt boldog vagy boldogtalan, pontosabban: standard-konvencionális illetve végtelenül sivár Kaffka Margit első (miskolci) házassága Frőlich Brunó erdőmérnökkel. A miskolci családi barátok „naplói" azt jelzik, hogy ha sivár és boldogtalan is volt ez a házasság, azt kifelé nem mutogatták látványosan. Az tény viszont, hogy a válást a feleség hibájából mondják ki, 1910 végén. Ha volt is ebben a házasságban keserű poharakat sorozatos felhajtó-rituálé (nem lenne ebben különben semmi természetellenes), ennek vége volt 1910 végén. Ergo: 1911-től – ebben a megközelítésben – Kaffka Margit már nem élt  úgymond  kötetek alaphangulatát meghatározni képes rossz házasságban. Ha elfogadjuk azt, hogy ezek a kellemetlen emlékek (ha valóban voltak) kihathattak a válás utáni évek termésére, szembe kell nézzünk azzal a következtetéssel is, miszerint ezek a „rossz évek” véget érnek 1914-gyel, amikor elérkezik a nagy szerelmi beteljesedés: a második házasság Bauer Ervinnel. Hogy tényleg boldog volt-e ez a második házasság, vagy sem, arról az olvasó is képet alkothat a következő levélrészletből:

„Én soha még hasonlóan sem bántam senkivel, bár a vágy és a hajlam mindig megvolt bennem, ilyen teljes, feltétlen és gyengéd, szenvedélyes odaadásra.Csak ez tud kielégíteni: ez az első igazi szerelem, olyan, amit nem szégyelek magam előtt... És végyni nem tudtam senki ölelésére még, testileg én még sohasem éltem; ő az első, igazi férjem”.

Andrássy Katinka szerepében Básti Juli

Ott van például az Ady-hoz írt bohó levél, amelyben azt írja: „Férfinak fogalma sem lehet róla, milyen semminek érezheti magát egy asszony, ha egyszer ráébred.”

Ezt a mondatot tucatnyi elemzésnek vetették utóbb alá, és nagy horderejű szentenciák „alapokmányának” tekintették. Érdekes, senki nem gondolt arra, hogy a mondatot „maszkulin” változatban is le lehet írni: „Nőnek fogalma sem lehet róla, milyen semminek érezheti magát egy férfi, ha egyszer ráébred.”  Nem is a különbséget kell itt figyelni a két summázás között, hanem a hasonlóságot: a jól hangzó semmitmondást. Kaffka Margit genetikai értelemben vett nőiségét nem a fenti megjegyzés-puffogás tükrében kellene keresni, hanem –például –ugyanazon levél három sorral lejjebb található kérdésében:

„Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?”

Igen, ez már nőiség, sajátosan feminin látásmód. Női kíváncsiság. Itt állunk meg csodálattal Móricz nőismerete előtt: „az asszony lelki teremtettségének másfélesége". Ez Kaffka Margit alaptitka: a férfiakkal  ellentétben – akiknek XY ivari kromoszómájuk van – univerzálisan női, XX heteroszómával született. Ezért más az óriáslány. Ezért képvieli a Nyugat első bárkájában az eredendő másságot.

                                                                                         *

Vessünk egy pillantást a háttérben futó film kockáira. A vörös grófnő (Kovács András rendezésében). Andrássy Katinka búcsúzik a forradalom frontjára induló Károlyi Mihálytól. Mintha Kaffka Margittól kölcsönözte volna a női kíváncsiság örök-ártalmatlan, szerelemrágta mondat-manifesztumát: „Mihály, miért nem lehetek én férfi?” Erre Károlyi Mihály: mihez kezdenék én akkor veled, így a karjaimban?

Szabó Csaba

(részlet a szerző Kaffka Margit félmosolya című kötetéből)