Sag mir, wo die Manner sind?

(írás egy elnemküldött képeslapra)

Tartsa Isten, óvja Isten

Királyunk s a közhazát!

Erőt lelve a szent hitben

Ossza bölcs parancsszavát!

Hadd védünk ős koronáját

Bárhonnét fenyítse vész!

Magyar honnak Habsburg trónját

Egyesíté égi kéz.

„A háború nem csak egy politikai tett, de egy kézzelfogható eszköz, mintegy folytatása a a politikai kapcsolatoknak, céloknak, azoknak a megvalósítása, más eszközökkel.” – állítja Carl von Clausevitz, aki megteremtette a modern emberi összecsapásoknak, gyakorlatias katonafilozófiáját.

Nagyapám hagyatékából került elő e kép, tulajdonképpen egy vonalazott hátoldalú, megírásra-címzésre váró, immár megsárgult kartonpapírra nagyított fénykép. Tábori „anzix”. Talán egy, alakulatról-alakulatra, tábortól táborig vándorló, súlyos felszerelését cipelő vándorfényképész műve, legalábbis ezt a (romantikusabb) változatot szeretném hinni. Hiszen a mindenkori (régi)iparosok követték a reménybeli klienseket, ha már azok nem tudtak házhoz jönni, akadályoztatván bizonyos, nemkívánt események által. Lásd világháború. Akkor még, (sok országban ma is) a Nagy.

Mintha pillanatkép lenne. A kompozíció sem tökéletes, a háttérben feliramodó, havas hegyoldal szinte elnyomja a kis csapatot. Utólag, az események ismeretében könnyű belemagyarázni az emberanyag stratégiai feláldozhatóságát, avagy, „szebben” szólva, leamortizálását. A képen jelenlevők közül, vajon ki érte meg a Párizs-környéki békekötéseket (mely nekünk Trianon)? Mert:  „A legrosszabb helyzet, amelybe egy hadviselő fél kerülhet, a teljes lefegyverzés, vagyis a teljes képtelenség az önvédelemre.” , szögezi le von Clausevitz, visszatekintve a történelmi távlatokra... 

Egy személy biztosan túlélte az emberanyag-darálót: nagyapám, akitől a képet örököltem. Még idejében, vagyis a háború legelején (még ’14-ben) kapott egy gránátszilánkot a combjába, Isonzónál.

Patinás történelmi helyszín, ma már vérillatúból és lőporszgúból irodalmivá nemesedve.. A csúnya, tépett szélű seb elfertőződött, gennyesedett, ahogy ő mesélte unokájának az unalomig ismert történetet, emlékül egy kisebbfajta gödör éktelenkedett, egy életen át, mintegy örök mementóként. Szó szerinti fizikai memória... und so weiter.

S csak azért élte túl, (szerintem) mert a Háború legelején még nem volt túlterhelve, szétzilálva a K.u.K tábori kórházrendszer, így juthatott minden beteg, sebesült bakának, a kor színvonalának megfelelő gyógyszerekből, orvosi ellátásból. Lehet, pár hónappal, évvel később ugyanezt a sebet, gyorsan és egyszerűen csonkítással „kezelték” volna a túlterhelt tábori orvosok. De, akkor, a maximum pár hónaposnak(!) szánt küzdelem legelején még nem küldték vissza a frontra a katonákat, félig behegedt sebekkel. Alkalmas! És főleg, papírtalpú bakancsokkal.

Mindenesetre, a hosszú hetekig, hónapokig tartó lábadozás leszereléshez vezetett, ideiglenes jelleggel, természetesen. Akkor még volt elég emberanyaga a Monarchiának. És mire, ágyútöltelék-éhségében, nagyapámat újra frontszolgálatra rendelte a beamter-birodalom, neki már késő volt a hősi halálra, öszeomlott minden, többek közt az (általa is) addig ismert világ. Nagy kár, hogy a beolvasztott harangok már nem érhették meg. Töltényhüvelyek lettek. Merő hazafiságból. Gotterhalte.

Mai szemmel amatőr ballisztikai rásegítés: így emelték meg a löveg dőlésszögét, a magasabb röppálya elérésére, ami nékülözhetetlen a hegyvidéki harcokban. Így lett tarack a tábori ágyúból...

Isonzó, Doberdó, Piave. Az olasz front. „Majd a magyar baka győzni fog”, ismerős szlogen, valahonnan, dézsávű-érzés? És a monarchia többi nemzetisége is részt kell vegyen az értelmetlen küzdelemben, kötelezően, az olasz és a szerb fronton. Mindeki lelkesedik, legalábbis a hivatalos propagandaszinten, pedig a nem német és nem magyarajkú „nazionalitéteknek”, akkor már egészen másirányú, másfajta gyözelmek megvalósulása rémlett fel. Svejk, a derék katona is jobban értékelte a pálinkát, mint a futóárok-életet, nagyonis emberi, vagy inkább állati életbenmaradási ösztöneinek ösztökélésére. De, a legesleglején, lelkesen-előre a Birodalomért és a matuzsálemkorú császárért, aki egyszemélyben magyar király is (khm),. Furcsamód(!?) a első hetekben számtalan önkéntes jelentkezett: meg kell torolni a galád szarajevói gyilkosságot!

Mindig arról álmodott a nincstelen alföldi paraszt, hogy közelről láthassa az, addig csak messziföldről érkezett képeslapokról ismert hegyeket. Hát most lehetősége nyílt rá... Sohasem értettem a katonai logikáját annak, hogy miért kell hegyi dolgokban tapasztalatlan, sílécet sohasem látott mezei legényeket a Tirolba küldeni. Hacsak nem, később talán hasznosítható tapasztalatszerzés céljából...

Nagyobb túlélési esélye csak a  svejkeknek, a konyhatüzéreknek volt, ideig-óráig. Ők sem sejtették, az első ipari háború az ellátmányosokat, a hátországot is frontvonalnak tekinti.

Az biztos, történelmileg dokumentálható, hogy az olasz front emberdarálójába, baka-emésztőjébe Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy K.u.K vezérkari főnök régi vesszőparipája, beteges mániája küldte a hullajelölteket. Tudniillik, hogy az olaszok és a szerbek, de főleg az előbbiek „erzfeind”-nak, vagyis ősellenségnek minősülnek. Velük szemben a a megelőző csapás stratégiája alkalmazandó, mint egyetlen hatékony módszer. Nem ismerős valahonnan, a közelmúltból a „mindencsatornából”, e kijelentés?!

„A háború tehát egy erőszakos cselekmény, annak érdekében, hogy az ellenfél teljesítse szándékunkat.” Vallja Clausevitz,  A Háborúról című, mérföldkőnek számitó, tekintélyes könyvében, mintegy két évszázaddal előtte. A nemes tábornagy úrnak is kötelező lehetett, a tisztiiskolában.

De, von Hötzendorf mint vezérkari parancsnok, rossz diáknak bizonyult: haditerveinek kidolgozása közben csak egyre nem figyelt, (lehet szándékosan), a lehetőségekre. Melyek sem iparilag, sem emberileg nem álltak rendelkezésére, csak (láz)álomszinten. A Pó sikjára történő kitörés katonailag fiaskó, a történészeknek tanulmány, az íróknak jó téma, a katonáknak fakereszt (sem), vagy jeltelen tömegsír, vagy, jobb(?) esetben  életfogytig tartó „emlék”. Falábak, műkezek, mustárgáztól szétmart tüdő, s gránátszilánkkal átrajzolt vonások, melyektől még az ember saját szülőanyját is undor kerülgeti. Horpadt koponya, harcigázoktól vaksi szem, pergő arcbőr, ez jutott a bakának.

Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy úr évtizeddel később hunyt el, békességben, boldog családi körben, ahogy dukál. És, természetesen, kiadta az emlékiratait, ahogy megszoktuk, elvárjuk a fontos személyiségektől. Vajon kísértették-e, amikor a föhn okozott álmatlan éjszakákat, véresarcú, tépettmundérú temetetlen legény-katonák árnyai?

Szemmelláthatóan nem a kor szokásai szerint beállított a kép, inkább spontánnak nevezhető. Mindenki másfele néz, senki sem vágta magát putz-ba, ma már puccnak mondanák. A csoport sem tudományosan összeszedett, az optika és perspektíva rigurózus szabályai szerint, ahogy abban a korban richtig kötelező volt (alacsonyak előre, stb). A fotós ma is így utasítaná a megörökítendőket.

Talán ez egy igazi pillanatfelvétel? Talán valamelyik bajtárs, kamerad készítette? Azután átadta a nehézkes gépet egy másiknak, s ő is beállt a sorba, hogy megörökítessék. Beállított derű nem látszik az arckon, vagy csak az erős hófény vakítja el a társaságot? A kompozíció nem vall profi munkára, így utat enged mindenféle agyalmánynak.

Mesélt eleget nagyapám, háborúról, frontvonalról, a királyfik és elvarászolt birodalmak helyett . Isonzo és környéke volt az örök helyszín, melyet gyermekésszel elvarázsolt mesebirodalommá szublimáltam. A minél élethűbb leírás végett, hangokkal, füttyögéssel utánozta a különböző lövedékeknek, puskagolyónak, gránátnak jellegzetes sivítását. Hrrr, fjuuuu, sssssííí.

Lenyűgözve hallgattam a rég betemetett lövészárkok tudományát. Később, az évek egyre gyorsabb röptével kinőttem, eluntam nagyapám meséit, mint más gyerek a Tündér Ilonát és a Seholsincs országot. Akkor abbahagyta, közönség híján, pedig az ő történetei a valamikori vérvalóságban játszódtak, egy kézzelfogható történelmi színpadon. Sajnálom, hogy akkor nem készítettem jegyzeteket, (mennyi mindent másképp tennénk, tegnap, a mai ésszel...). Csak  jóval később, pár évtized múlva bántam meg ezt az elmulasztott cselekvést, de akkor már túl késő volt, természetesen. Mint az az ominózus kései bánat...

Kilencvenéves embert faggatni, egy valamikori fényképről nem könnyű dolog, főleg ha szinte teljesen megvakult, ezért csak az emlékezetében élnek az egyre áttetszőbb, összemosódó figurák, a múltban elhantolt szereplők.

Nos, az utólagos informácíószerzés(mentés) a következőképpen zajlott: én leírtam az engem éppen érdeklő képet, zömmel berámázott családi felvételeket, nagyapám megtapogatta először a keretet, kortól megfinomodott ujjakkal és, a vakíráshoz hasonló módon megfejtette, kivette emlékezete raktárából, melyikről is van szó. A gond csak akkor kezdődött, ha a szépiába (lásd barnába) hajló fotográfián szereplő személyeket kellett azonosítani. Balról a a harmadik, az ki lehet? Leírtam a szereplőt, legjobb tudásom szerint. Milyen kabát, kalap, szoknya, felöltő, kesztyű, sétabot, ha van. Az arcok mind egyformák, az évszázad távlatából. Sokra nem mentünk a team-munkával, így a fényképeken megörökítettek közül csak nagyon kevésnek sikerült nevet adni, többek között így jártam az itt megjelenített,  nevezzük talán kor-képpel is. Apám sem él már, mint áttételes tanú.

Mikor ez a kép készült, talán már legurultak a gyártósorokról a képen szereplőknek szánt, harangok rezéből készült hüvelyekbe szorított srapnallek, gránátok, s szorgos női kezek rendezték tömött sorokba, a csillogó végű puskatöltényeket. Nagyapám is megkapta a maga repeszét. De, túlélte a neki szánt halált. Valami hiba csúszhatott a számításba, a Sors számításába. Vagy csak egy angyal? (egész életében mélyen, rendíthetetlenül hívő katolikus volt, ha ez számít egyáltalán). Elmondása szerint, soha többé nem találkozott az akkori, a képen szereplő kamerádokkal.

Immár időtlenné fakultak a magashegyi, talán tiroli naptól leégett arcok, hunyorgó szemek. Senki sem mosolyog a képen, ahogy dukálna. Komor tekintetek. Talán azért, mert már belepillantottak a a nemlét homályába? Nacht und Nebel. Éjszaka és köd vár rájuk, egy később, egészen más(?) történelmi és ideológiai kontextusban született, de ide is találó kifejezés szerint. Ezt érezhették, homályosan.

Nagyapám, emlékezetem szerint, sohasem tekintette katasztrófának a Nagy Háborút. Talán személyes okokból: a túlélők, akiket nem tépett meg túlságosan, azok hajlamosabbak felejteni a rosszat, a futóárkok fagyos homályát, kétségbeesett hajnali rohamok első, remegő lépteit.A második képen maga a katona-idill látható: a kórház, gyengélkedő, ahova minden frontkatona vágyik, minnél kisebb, „éppcsakhogybeutaljanak” sebbel, sérüléssel.

Kicsit mereven, idegenül probálgatták az alföldi legények  a havon-siklás alpesi tudományát.

Hol vannak a katonák

Kik harcoltak sok éven át,

Hol vannak a katonák?

Sírjuk felett száz virág.

Mondjátok miért van így,

Mondjátok miért van így?

Énekelte pár évtizeddel később Marlene Dietrich, a (sajnos) időtlen dalt.

Völgyi Marcell