Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Nagyapám ujjai önkéntetlenül végig dobolták a
Bécsi Filharmónikusok újévi koncertjét a fotel karfáján. Hosszú, vékony ujjai
voltak. Szeretett volna elmenni Bécsbe az újévi koncertre és szeretett volna
csendes esőben egy lassan bandukoló ponyvás szekéren, a szénában aludni.
Talán zongorázott...
A kerítés
Négszögűre zárta az alacson száru, lapos U alaku
házat. A U szárait meghosszabbította és összekötötte. Vastag, téglafal folt,
mindkét oldalán vakolva, azzal a mediterrán sárga, néhol penészzöldbe vátó
szürke vakolattal, amely helyenként omladozott és lepergett, kivillantva a
téglák sorát. Magas volt, tetején befele lejtő cserépsor. Egyszer, mikor már
tudtuk, hogy lebontják a házat, de még nem jött el az idő, egy kotrógép véletlenül
rést ütött a kerítésésen. Egy ideig ott tátongott. Nagyapám berakatta. Aztán
lebontoták. Egy másik gép újabb réseket ütött rajta, de a fal nem omlott le. A
munkások téglánként verték szét. Akkor tudtuk meg, hogy a ház falában és a
kerítésben hármas vaspánt futott végig.
Még nem költöztünk el.
A fehér csempekályha
Hatalmasnak láttam. Az ebédlőben kellett volna
fűtsön, de igen ritkán gyújtottak be a gyermek szemszögből hatalmas
helyiségben. Bár ebédlőnek hívtuk, sosem ettünk ott. A nagy, kihúzás révén
mégnagyobb asztal, a két karos és hat vagy nyolc egyszerű támlás szék, az
üveges, a kis és a nagy szekrény, ez utóbbiak amolyan tálas féleségnek minősültek,
ezek alkották a nagy fehér csempekályha társaságát. A régi házban, amely
hatalmas és igen sok szobás volt, nagyapámnak nem volt dolgozószobája. A nyáron
hűvös télen hideg ebédlőben volt az íróasztala, és felette, egy falra szerelt
üveges polcon sorjáztak a bélyegalbumok. A súlyos, régi polgári bútorok, bár
nem volt stílbútor igen impozánsnak hatottak. Mikor már tudták, hogy a házat
lebontják, el is akarták adni... A ZONGORA, igen volt zongora, kiskoromban
klimpíroztam rajta, azt eladták... A bútort, az ablakba tett eladási hirdetés
nyomán egy cigány akarta megvenni, hiába magyarázta neki nagyapám szelíden,
hogy nem fér el tömbház lakásban látni akarta. Megnézte és elment. A bútor még
egy ideig a családé maradt, átvándorolt velünk az új házba, akárcsak a
felszedett hajópadló, (melyből a kihúzott szegek nem voltak rozsdásak, mert a
régiek tudtak épitkezni) , és a nagy fehér csempekályha.
A kis sópba kapott
helyet. (Nem tudom mi a sóp, talán német nyelvből ered a szó, mi amolyan fából
eszkábált raktárakat hívtunk így. Kettő volt, a kicsi és a nagy sóp. a nagyból
lehetett felmenni az új ház padlására.) A csempekályha idővel besüllyedt a sóp
földjébe, megázott és szétmállott. Néhány darabját nagyobb koromba áthordtam a
nagy sópba, de ott maradtak, mikor az új házat magam mögött hagytam. Volt egy
kerek csempéje, nem tudom mire szolgált, talán a gázcső résének az eldugására,
ha ugyan volt gáz, mikor a kályhát gyártották. Azt írta rajta: Kronstadt.
Fogaras-háromszög címmel szervezett
szórványtengely-műhelyt a hétvégén a nagymúltú Fogaras városában a kolozsvári
Világhírnév Könyvkiadó és a Szórványtengely-mozgalom. A helyi unitárius templomban - szilágysági védnökséggel - zajlott tanácskozás célja az évek óta
tabu-témának számító fogarasi magyar oktatás hirtelen eltűnése, a többtucatnyi
magyar gyerek román tagozatra iratkozása, valamint az iskolai keretek között zajló fakultatív
magyar órák teljes hiánya volt. A feszült légkörben zajló tanácskozáson egykori
és jelenlegi pedagógusok, közösségi munkájukba belefáradók és lelkes
közösségszervezők egyaránt hozzászóltak.
Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia
kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő
reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán
kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha
az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül
alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a
tévét.
Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő
sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Nagyapám ujjai önkéntetlenül végig dobolták a
Bécsi Filharmónikusok újévi koncertjét a fotel karfáján. Hosszú, vékony
ujjai
voltak. Szeretett volna elmenni Bécsbe az újévi koncertre és szeretett
volna
csendes esőben egy lassan bandukoló ponyvás szekéren, a szénában aludni.
Hisztizsák Kisasszony jónagy szarban volt. A szerelem egy nagyon nagy
szar tud lenni. Kedves barátnője épp fejmosásból tart neki gyakorlati
képzést,
melyet Hisztizsák hol jól visel, hol nem annyira. Egyáltalán: mire
vannak a
barátnők, ha nem arra, hogy meghallgassák az embert, ha épp sopánkodásra
van
igen erős belső késztetése. Sajnos, vagy épp szerencsére ez a bizonyos
barátnő
nem csupán erre a menüpontra van helyesen beállítva: ez a barátnő
hihetetlenül
profi a hisztizsákok lelki nagytakarítattásában.
Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a
történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés,
egy
régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé)
hiányos
felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés,
történelmi
agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár
évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert
az ember
hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen
aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát
lett.
Érdekes, a Színek
és évek megjelenésekor a Nyugatban egymás után
megjelent
kritikák már szinte jelzik annak az útnak az origóját, amelynek végén
kialakul
az „elnyomott női világ" mindennapjait
felvállaló Kaffka Margit
plakátkép.
Móricz Zsigmond még
spontánul, szinte megilletődött csodálkozással fedezi fel Kaffka
Margitban az
újat: „Legfőbb érdekessége számomra az, hogy aszony írta... Elõre
elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik
megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy
férfiszokás
szerint fölényesen mosolyogva, de szerető melegséggel néznék az asszony
lelki
teremtettségének másféleségét."
Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Négszögűre zárta az alacson száru, lapos U alaku
házat. A U szárait meghosszabbította és összekötötte. Vastag, téglafal folt,
mindkét oldalán vakolva, azzal a mediterrán sárga, néhol penészzöldbe vátó
szürke vakolattal, amely helyenként omladozott és lepergett, kivillantva a
téglák sorát. Magas volt, tetején befele lejtő cserépsor. Egyszer, mikor már
tudtuk, hogy lebontják a házat, de még nem jött el az idő, egy kotrógép véletlenül
rést ütött a kerítésésen. Egy ideig ott tátongott. Nagyapám berakatta. Aztán
lebontoták. Egy másik gép újabb réseket ütött rajta, de a fal nem omlott le. A
munkások téglánként verték szét. Akkor tudtuk meg, hogy a ház falában és a
kerítésben hármas vaspánt futott végig.
Fogaras-háromszög címmel szervezett
szórványtengely-műhelyt a hétvégén a nagymúltú Fogaras városában a kolozsvári
Világhírnév Könyvkiadó és a Szórványtengely-mozgalom. A helyi unit
Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia
kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő
reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán
kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha
az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül
alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a
tévét.
Hisztizsák Kisasszony jónagy szarban volt. A szerelem egy nagyon nagy
szar tud lenni. Kedves barátnője épp fejmosásból tart neki gyakorlati
képzést,
melyet Hisztizsák hol jól visel, hol nem annyira. Egyáltalán: mire
vannak a
barátnők, ha nem arra, hogy meghallgassák az embert, ha épp sopánkodásra
van
igen erős belső késztetése. Sajnos, vagy épp szerencsére ez a bizonyos
barátnő
nem csupán erre a menüpontra van helyesen beállítva: ez a barátnő
hihetetlenül
profi a hisztizsákok lelki nagytakarítattásában.
Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a
történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés,
egy
régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé)
hiányos
felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés,
történelmi
agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár
évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert
az ember
hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen
aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát
lett.
