Horváth Gyöngyvér: Öreg ház

Azt hittem, nagyon szerelmes vagyok, pedig csak akkor érett be egy pillanat, amiből legjobban a nedves avar szagára és egy fiatal fa törzsére emlékszem, amibe kapaszkodtam. Azt mondják rá, az ártatlanság elvesztése, pedig nem veszítettem én el semmit abban az erdőben, igaz, találni sem találtam. Az később következett, hogy megtaláltam a testemet valaki más masszázsolajként alkalmazott testápolótól hűvös kezei alatt.

Soha nem csókolóztunk és soha nem fogtuk meg egymás kezét az utcán, de ipari mennyiségű szalmakrumplit ettünk, végére jártunk egy kisebb kozmetikai üzletre elegendő testápolónak, és amikor hajnalonként hazaballagtam, ropogott a lábam alatt a hó. Aztán néhány hónap múlva Anima Sound Systemet hallgattam a tavaszi utcákon, a fogaim között csikorgott a langyos szellővel táncoló por, és nem tudtam, hogy ez csak az első néhány alkalommal fáj ennyire.

Akkoriban még úgy éreztem egy-egy ilyen után, hogy meztelen vagyok, bőröm-húsom nélkül, a bordáim között bárki láthatja, ahogy ver a szívem. Burkolóztam bele a hosszú, kopott bőrkabátba, pedig nagyon meleg volt már a tavasz. Kimentünk a dobermannal az erdőre, sírtam, aztán üvöltöttem, aztán elkezdtem nevetni, és megsimogattam a bükkfák kérgét. 

Az utolsóval közülük találkoztam még egyszer, amikor már fél lábbal egy másik életben éltem. Feküdtünk, ő meztelenül, én felöltözve, eszembe jutott, most bármit csinálhatnék vele. Amikor túl későn teljesül be valami, amire nagyon vágytam, azóta is a faliórája jut eszembe, ahogy a régi fémszerkezetek hangjának suta elektromos utánzatával szeletelte az időt. Alig bírtam kivárni, hogy elaludjon, hogy minél nagyobb csendben vehessem a cipőm, a kabátom és elmehessek. A tömbházak és az ég összemosódó szürkéjéből lovak bontakoztak ki. De azt hiszem, ennek szépsége egyszemélyes.

6.

Az ember nem hordja a lelkét sem szatyorként a kezében, sem feliratként a pólóján. A lélek ott üldögél az ablakban, néha elbeszélget az arra járókkal, máskor csak figyel csendben – de ottléte mindig sejthető, legfeljebb néha kiteszi a táblát, hogy „Tíz perc múlva jövök”.

Így van ez mindenkinél – gondoltam én egészen addig, amíg nem találkoztam a kivétellel. Van olyan ember, aki alkalmanként előveszi a lelkét, kibontja az elegáns csomagolásból, leteszi az asztalra. A lélek gyűrűzik, örül a friss levegőnek, a fénye tükröződik a szemekben. Aztán amikor megunja, gazdája elrakja gondosan – hogy hová, nem tudom, talán a szekrényben tartja két alsónadrág és egy pulóver között, de az is lehet, ilyenkor megszűnik létezni, csak akkor jön, ha hívják.

És ha legközelebb találkozunk, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, hiányzik egy a három dimenzióból – pedig én pont azt az egyet szólítanám, de nem felel.

9.

Van egy bizonyos útvonal, ahol adott földrajzi koordinátákon túl leteszem a könyvet, ha olvastam, felébredek, ha aludtam, és attól fogva csak bámulok ki a vonat ablakán, nem érdemes ilyenkor hozzám szólni.

Amikor először történt meg, bőghetnékem támadt, és Sebestyén Márta kezdett énekelni a fejemben. Azt mondta a határ: nem számít, hogy nem ismered a hegyek nevét, hogy arrébb költöztél háromszáz kilométerrel, hogy belefér az otthonod néhány dobozba, akkor is a tiéd itt az összes erdő és patak és domboldal, ez a táj választott téged. Egy idő után elmúlt a sírhatnék meg a Sebestyén Márta, de még mindig ki nem érdemelt ajándéknak érzem.

Áll a hátam mögött egy világ, két kis székely falu és két kisváros. Tétován csetlem-botlom a tízparancsolathoz mérhetű szilárdságú szabályrendszerükben, sose tudom, mit, mikor, hogyan illene. Még megérkezni sem tudok illendően, vagy hajnalban fut be a vonat, és a fáradtságtól zombiként mosolygok az ünnepi ebéden, vagy délután, amikor folyik már a leánybúcsú, ugrom ki a ház előtt a taxiból, besorjázom a nászmenetbe.

Szőnyi István: Magányos csónak

Nem tudom, mikor illik gratulálni és mikor csak mosolyogni, mikor illik odamenni beszélgetni és melyik alkalommal miről kell, és kinek milyen kérdésére milyen válasz lenne adekvát. Sodródom az árral, és csak remélem, hogy ha éppen nem is az illendőt lépem, de magam módján gyászolom a halottat vagy teljes szívemből örvendek, hogy megtalálta a párját a menyasszony, akkor azt kiolvassák a szememből. (Persze, hogy kiolvassák.)

Fülöp Noémi

(Transindex)