Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a tévét.
Aztán megkérdezte, megmasszíroznám-e a hátát.
Azt hittem, nagyon
szerelmes vagyok, pedig csak akkor érett be egy pillanat, amiből legjobban a
nedves avar szagára és egy fiatal fa törzsére emlékszem, amibe kapaszkodtam.
Azt mondják rá, az ártatlanság elvesztése, pedig nem veszítettem én el semmit
abban az erdőben, igaz, találni sem találtam. Az később következett, hogy
megtaláltam a testemet valaki más masszázsolajként alkalmazott testápolótól hűvös
kezei alatt.
Soha nem csókolóztunk
és soha nem fogtuk meg egymás kezét az utcán, de ipari mennyiségű
szalmakrumplit ettünk, végére jártunk egy kisebb kozmetikai üzletre elegendő
testápolónak, és amikor hajnalonként hazaballagtam, ropogott a lábam alatt a
hó. Aztán néhány hónap múlva Anima Sound Systemet hallgattam a tavaszi utcákon,
a fogaim között csikorgott a langyos szellővel táncoló por, és nem tudtam, hogy
ez csak az első néhány alkalommal fáj ennyire.
Akkoriban még úgy éreztem egy-egy
ilyen után, hogy meztelen vagyok, bőröm-húsom nélkül, a bordáim között bárki
láthatja, ahogy ver a szívem. Burkolóztam bele a hosszú, kopott bőrkabátba,
pedig nagyon meleg volt már a tavasz. Kimentünk a dobermannal az erdőre,
sírtam, aztán üvöltöttem, aztán elkezdtem nevetni, és megsimogattam a bükkfák
kérgét.
Az utolsóval közülük
találkoztam még egyszer, amikor már fél lábbal egy másik életben éltem.
Feküdtünk, ő meztelenül, én felöltözve, eszembe jutott, most bármit
csinálhatnék vele. Amikor túl későn teljesül be valami, amire nagyon vágytam,
azóta is a faliórája jut eszembe, ahogy a régi fémszerkezetek hangjának suta
elektromos utánzatával szeletelte az időt. Alig bírtam kivárni, hogy elaludjon,
hogy minél nagyobb csendben vehessem a cipőm, a kabátom és elmehessek. A
tömbházak és az ég összemosódó szürkéjéből lovak bontakoztak ki. De azt hiszem,
ennek szépsége egyszemélyes.
6.
Az ember nem hordja a lelkét sem
szatyorként a kezében, sem feliratként a pólóján. A lélek ott üldögél az
ablakban, néha elbeszélget az arra járókkal, máskor csak figyel csendben – de ottléte mindig sejthető, legfeljebb néha kiteszi a táblát, hogy
„Tíz perc múlva jövök”.
Így van ez mindenkinél – gondoltam
én egészen addig, amíg nem találkoztam a kivétellel. Van olyan ember, aki
alkalmanként előveszi a lelkét, kibontja az elegáns csomagolásból, leteszi az
asztalra. A lélek gyűrűzik, örül a friss levegőnek, a fénye tükröződik a
szemekben. Aztán amikor megunja, gazdája elrakja gondosan – hogy hová, nem tudom, talán a szekrényben tartja két alsónadrág és
egy pulóver között, de az is lehet, ilyenkor megszűnik létezni, csak akkor jön,
ha hívják.
És ha legközelebb találkozunk, mintha nem is ugyanaz az ember lenne,
hiányzik egy a három dimenzióból – pedig én
pont azt az egyet szólítanám, de nem felel.
9.
Van egy bizonyos útvonal, ahol adott földrajzi koordinátákon túl
leteszem a könyvet, ha olvastam, felébredek, ha aludtam, és attól fogva csak
bámulok ki a vonat ablakán, nem érdemes ilyenkor hozzám szólni.
Amikor először történt meg, bőghetnékem támadt, és Sebestyén Márta
kezdett énekelni a fejemben. Azt mondta a határ: nem számít, hogy nem ismered a
hegyek nevét, hogy arrébb költöztél háromszáz kilométerrel, hogy belefér az
otthonod néhány dobozba, akkor is a tiéd itt az összes erdő és patak és
domboldal, ez a táj választott téged. Egy idő után elmúlt a sírhatnék meg a
Sebestyén Márta, de még mindig ki nem érdemelt ajándéknak érzem.
Áll a hátam mögött egy világ, két kis székely falu és két kisváros.
Tétován csetlem-botlom a tízparancsolathoz mérhetű szilárdságú
szabályrendszerükben, sose tudom, mit, mikor, hogyan illene. Még megérkezni sem
tudok illendően, vagy hajnalban fut be a vonat, és a fáradtságtól zombiként
mosolygok az ünnepi ebéden, vagy délután, amikor folyik már a leánybúcsú, ugrom
ki a ház előtt a taxiból, besorjázom a nászmenetbe.
Szőnyi István: Magányos csónak
Soha az égvilágán semmi nem illendő rajtam, nincs egy rendes kabátom,
a harisnyámról a szöszöket sose tudom leszedni, másik harisnyát venni sose
marad idő, a cipőm lapos talpú, mert nem merek vállalkozni hét órás utazásra
magassarkúban, a hajamat csak megmosom és megfésülöm, még egy rendes kontyot
sem tudok fabrikálni belőle.
Nem tudom, mikor illik gratulálni és mikor csak mosolyogni, mikor
illik odamenni beszélgetni és melyik alkalommal miről kell, és kinek milyen
kérdésére milyen válasz lenne adekvát. Sodródom az árral, és csak remélem, hogy
ha éppen nem is az illendőt lépem, de magam módján gyászolom a halottat vagy
teljes szívemből örvendek, hogy megtalálta a párját a menyasszony, akkor azt
kiolvassák a szememből. (Persze, hogy kiolvassák.)
Fogaras-háromszög címmel szervezett
szórványtengely-műhelyt a hétvégén a nagymúltú Fogaras városában a kolozsvári
Világhírnév Könyvkiadó és a Szórványtengely-mozgalom. A helyi unitárius templomban - szilágysági védnökséggel - zajlott tanácskozás célja az évek óta
tabu-témának számító fogarasi magyar oktatás hirtelen eltűnése, a többtucatnyi
magyar gyerek román tagozatra iratkozása, valamint az iskolai keretek között zajló fakultatív
magyar órák teljes hiánya volt. A feszült légkörben zajló tanácskozáson egykori
és jelenlegi pedagógusok, közösségi munkájukba belefáradók és lelkes
közösségszervezők egyaránt hozzászóltak.
Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia
kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő
reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán
kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha
az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül
alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a
tévét.
Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő
sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Nagyapám ujjai önkéntetlenül végig dobolták a
Bécsi Filharmónikusok újévi koncertjét a fotel karfáján. Hosszú, vékony
ujjai
voltak. Szeretett volna elmenni Bécsbe az újévi koncertre és szeretett
volna
csendes esőben egy lassan bandukoló ponyvás szekéren, a szénában aludni.
Hisztizsák Kisasszony jónagy szarban volt. A szerelem egy nagyon nagy
szar tud lenni. Kedves barátnője épp fejmosásból tart neki gyakorlati
képzést,
melyet Hisztizsák hol jól visel, hol nem annyira. Egyáltalán: mire
vannak a
barátnők, ha nem arra, hogy meghallgassák az embert, ha épp sopánkodásra
van
igen erős belső késztetése. Sajnos, vagy épp szerencsére ez a bizonyos
barátnő
nem csupán erre a menüpontra van helyesen beállítva: ez a barátnő
hihetetlenül
profi a hisztizsákok lelki nagytakarítattásában.
Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a
történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés,
egy
régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé)
hiányos
felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés,
történelmi
agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár
évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert
az ember
hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen
aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát
lett.
Érdekes, a Színek
és évek megjelenésekor a Nyugatban egymás után
megjelent
kritikák már szinte jelzik annak az útnak az origóját, amelynek végén
kialakul
az „elnyomott női világ" mindennapjait
felvállaló Kaffka Margit
plakátkép.
Móricz Zsigmond még
spontánul, szinte megilletődött csodálkozással fedezi fel Kaffka
Margitban az
újat: „Legfőbb érdekessége számomra az, hogy aszony írta... Elõre
elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik
megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy
férfiszokás
szerint fölényesen mosolyogva, de szerető melegséggel néznék az asszony
lelki
teremtettségének másféleségét."