Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő sarkában, egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.

Nagyapám ujjai önkéntetlenül végig dobolták a Bécsi Filharmónikusok újévi koncertjét a fotel karfáján. Hosszú, vékony ujjai voltak. Szeretett volna elmenni Bécsbe az újévi koncertre és szeretett volna csendes esőben egy lassan bandukoló ponyvás szekéren, a szénában aludni.

Talán zongorázott...

Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés, egy régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé) hiányos felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés, történelmi agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert az ember hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát lett.

Érdekes, a Színek és évek megjelenésekor a Nyugatban egymás után megjelent kritikák már szinte jelzik annak az útnak az origóját, amelynek végén kialakul az „elnyomott női világ" mindennapjait felvállaló Kaffka Margit plakátkép.