Dél-Erdély magyar tanintézményeinek iskolakönyvtárairól tanácskoztak szombat délelőtt Medgyesena dévai, nagyenyedi, tordai, nagyszebeni és medgyesi magyar tanintézmények pedagógusai.
A rendezvényre a Világhírnév internetes névsorolvasó és a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesület által szervezett Szórványtengelyek-műhely keretében került sor.
A 16.Szórványtengelyek-műhely a könyvek és könyvtárak kérdésköre mentén épült fel. A tanintézményeket képviselő igazgatók és könyvtárosok ötperces felszólalásokban számoltak be tanintézményük téka-gondjairól, lehetőséget nyújtva a medgyesi Millenium Házban szép számban összegyűlt érdeklődőknek arra, hogy valós képet alkossanak Dél-Erdély eme keleti régiójának könyvtári valóságáról.
A rendezvény fénypontja a Szórványhűség-, illetve az Őrhely-díj átnyújtása volt. Az előbbit Balázs János, az RTV bukaresti munkatársa, az utóbbit – a 8o eurós támogatást – a baromlaki elsőosztályos, Nariţă Elemér vehette át, akit nagy áldozatok árán járat magyar tagozatra román anyanyelvű édesapja.
A 16 Szórványtengelyek-műhely kettős könyvbemutatónak is otthont adott: Mihály István, a Kolozsvári Rádió szerkesztőjének esszékötetét (A képernyő jótékony homálya) Völgyi Marcell,
Szabó Csaba , a Kolozsvári Tévé szerkesztőjének új regényes nyomozását (Jó Sándor Margarétái) Páll Ferenc méltatta. Az újonnan született Világhírnév Kiadó újságíró-sorozatát (Fehér Holló) Ambrus Attila MÚRE-elnök értékelte.
Szabó Csabának, a szórványtengely-mozgalom alapítójának „riportmeghivottjai” ez egyszer a szucsávai magyarság képviselői voltak. A kifejezetten civil jellegű rendezvényen a politikum is képviseltette magát: Bokor Tibor Kovászna megyei RMDSZ-szenátor a Szórvány és Háromszék iskoláinak kapcsolatainak szorosabbra fűzését szorgalmazta, Winkler Gyula europarlamenti képviselő pedig a valós együttműködések szerepére mutatott rá. A Zöld Párt küldötteként László Csaba, Kolozsvár egyik volt polgármesterjelöltje szólalt fel.
A rendezvénynek otthont adó Medgyesi RMDSZ nevében Balázs Béla megyei elnök
kalauzolta a szórványtengelyek-műhely immár valóságos kisközösséggé összeforrott pedagógus-csapatát a város „téka-hangulatú” épületeiben.
Fogaras-háromszög címmel szervezett
szórványtengely-műhelyt a hétvégén a nagymúltú Fogaras városában a kolozsvári
Világhírnév Könyvkiadó és a Szórványtengely-mozgalom. A helyi unitárius templomban - szilágysági védnökséggel - zajlott tanácskozás célja az évek óta
tabu-témának számító fogarasi magyar oktatás hirtelen eltűnése, a többtucatnyi
magyar gyerek román tagozatra iratkozása, valamint az iskolai keretek között zajló fakultatív
magyar órák teljes hiánya volt. A feszült légkörben zajló tanácskozáson egykori
és jelenlegi pedagógusok, közösségi munkájukba belefáradók és lelkes
közösségszervezők egyaránt hozzászóltak.
Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia
kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő
reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán
kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha
az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül
alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a
tévét.
Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő
sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Nagyapám ujjai önkéntetlenül végig dobolták a
Bécsi Filharmónikusok újévi koncertjét a fotel karfáján. Hosszú, vékony
ujjai
voltak. Szeretett volna elmenni Bécsbe az újévi koncertre és szeretett
volna
csendes esőben egy lassan bandukoló ponyvás szekéren, a szénában aludni.
Hisztizsák Kisasszony jónagy szarban volt. A szerelem egy nagyon nagy
szar tud lenni. Kedves barátnője épp fejmosásból tart neki gyakorlati
képzést,
melyet Hisztizsák hol jól visel, hol nem annyira. Egyáltalán: mire
vannak a
barátnők, ha nem arra, hogy meghallgassák az embert, ha épp sopánkodásra
van
igen erős belső késztetése. Sajnos, vagy épp szerencsére ez a bizonyos
barátnő
nem csupán erre a menüpontra van helyesen beállítva: ez a barátnő
hihetetlenül
profi a hisztizsákok lelki nagytakarítattásában.
Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a
történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés,
egy
régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé)
hiányos
felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés,
történelmi
agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár
évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert
az ember
hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen
aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát
lett.
Érdekes, a Színek
és évek megjelenésekor a Nyugatban egymás után
megjelent
kritikák már szinte jelzik annak az útnak az origóját, amelynek végén
kialakul
az „elnyomott női világ" mindennapjait
felvállaló Kaffka Margit
plakátkép.
Móricz Zsigmond még
spontánul, szinte megilletődött csodálkozással fedezi fel Kaffka
Margitban az
újat: „Legfőbb érdekessége számomra az, hogy aszony írta... Elõre
elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik
megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy
férfiszokás
szerint fölényesen mosolyogva, de szerető melegséggel néznék az asszony
lelki
teremtettségének másféleségét."
Fogaras-háromszög címmel szervezett
szórványtengely-műhelyt a hétvégén a nagymúltú Fogaras városában a kolozsvári
Világhírnév Könyvkiadó és a Szórványtengely-mozgalom. A helyi unit
Életem legbátrabb
pillanata az volt, amikor becsengettem egy ajtón. Éjszaka volt, egy
tisztességes kisváros ilyenkor a szemét is eltakarta, nehogy látnia
kelljen,
ahogy jobb sorsra érdemes pincéiben és parkjaiban züllik a jövő
reménysége. Az
ajtó mögött lakott az a valaki, akinek egy rácsattanó tenyér nyomán
kipiruló
hátát hónapok alatt sem voltam képes elfelejteni. Úgy fogadott, mintha
az lenne
a világ legtermészetesebb ténye, hogy valamikor éjjel kettő körül
alig-ismerősként
ott állok az ajtóban. Leültem az ágyára, levetettem a kabátom, néztük a
tévét.
Nagy volt és fekete. Eladták. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy volt, talán az ebédlő
sarkában,
egy nagy fekete zongora, kékbe játszó kelimmel letakarva.
Hisztizsák Kisasszony jónagy szarban volt. A szerelem egy nagyon nagy
szar tud lenni. Kedves barátnője épp fejmosásból tart neki gyakorlati
képzést,
melyet Hisztizsák hol jól visel, hol nem annyira. Egyáltalán: mire
vannak a
barátnők, ha nem arra, hogy meghallgassák az embert, ha épp sopánkodásra
van
igen erős belső késztetése. Sajnos, vagy épp szerencsére ez a bizonyos
barátnő
nem csupán erre a menüpontra van helyesen beállítva: ez a barátnő
hihetetlenül
profi a hisztizsákok lelki nagytakarítattásában.
Ezerkilencszáztizen-valahányat írhatunk, a
történelem szerint a Nagy Háború elején járhatunk, de ez csak megérzés,
egy
régi fotó szemlélésének eredménye, a szemmelláthatóan még nem (eléggé)
hiányos
felszerelés állapotából következtetve. Persze, ez csak feltételezés,
történelmi
agyalás, más, jobb támpont hiányában. Akkor még nem sejtettük, hogy pár
évtizeden belül, lesz másik, egy ennél nagyobb, gonoszabb Háború, mert
az ember
hajlamos azt feltételezni, hinni, természetéből fakadóan, hogy az éppen
aktuális világvége lesz az utolsó, mert rosszabb már nemigen lehet. Hát
lett.
