Elérhetőség: 0744-646425

Kosaram
üres

Rólunk

Kik azok a Fehér Hollók? Mi vagyunk!

Olyannyira belterjessé vált a klasszikus értelemben vett (szép)irodalom, hogy az írók/költők száma ha nem is azonos az olvasókéval, de az utóbbiak legalább háromnegyedét teszik ki. Több tehát az alkotó, mind a műélvező. Három költőre esik egy olvasó. Hogy mikortól állt be ez a változás? A kilencvenes évek elején kezdődött, amikor lassan kezdtek eltűnni az irodalmi műhelyek, kezdtek szűnni meg a lapok. Eltűnt az Ifjúmunkás (és ezres olvasótábora – minőségi kultúrrovataival, fiatal tollaival és súlyával), eltűntek azok a lapok, ahova írtunk mi, akik a nyolcvanas években kezdtünk közölni, és álmodni arról, hogy verseink majd egyszer a Nagy Lapokban, azaz az UTUNKban, Igaz Szóban stb. fognak megjelenni. Mindegyikünknek megvolt a mestere, aki rostálta a „műveket”: Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Székely János – később KAF és Markó Béla.

Az a világ eltűnt.

Eltűnt a recenzió élménye is. Amikor még „fel kellett iratkozni” ahhoz, hogy egy megjelent könyvről írni lehessen, olyan volt a konkurrencia. Ma ott áll egy-egy kötet a kirakatban, sárgállik már – senki ügyet nem vet rá, senki nem ír róla. Érdektelenség, életuntság, fásultság – lényegtelen, hogy miért. A lényeg az: a vers, a próza útja a világban sebességet váltott. Vágányokon fut továbbra is, csak az állomásokról nemigen tudni, hogy megvannak-e még, vagy már rég lebontották, vagy bontják – mint ahogyan azt a vonat ablakaiból látni.

Sorompó már nemigen van – a műutak leszorítják a vonatokat.

Ilyen felemás kulturális környezetben annak van túlélési esélye, aki társakra lel, és csalódásait, sértettségeit, jogos felháborodásait nem romboló magánháborúkba konvertálja – szidva, gyűlölve a pályatársat, aki mellette fut –, hanem nekifog újrateremteni mindent. Irodalmat, olvasót, milliőt, kort, recenziót és tábort. Mindent újra kell teremtenie annak, aki szereti a kultúrát és issza borát. Csak az irigyeket nem: azok örökéletűek a földön.

A médiapróza, mint olyan – találmány, teremtés-finalitás. Jó minőségű, füzérbe kötve összefüggő próza benyomását keltő műfajtalálmány. Otthonát a minőségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg. Jómagam regényes nyomozásokat írok (olvasmányos történelmi-irodalmi riportok), Mihály István lapokban megjelent esszéit és kistanulmányait köti általában csokorba – a felfedezés masniján nagyot kötve. Ő is heurékás: rádöbbent, hogy a csokorbaszedés során az egyes részek-tanulmányok elvesztik kizárólagos egyéni varázsukat, és az egymásutániság teremtő erővel bír. Műfajt vajúdik – ez is médiapróza. Tamási Attila kilógó: ő ifjúsági kisregényt ír, olyat, mint Marton Lili, Bede Olga, Nagy Olga, Korda István írt egykoron. Kihalófélben levő műfajt él újra: mivel hetilap ritmusában él, a fejezeteken ott ül felül a lapzárta vörös szamara. Balázs János és Bodolai Gyöngyi szórványriportokat fűz össze. Szerkesztésük tendenciózus: az egymásutániság teremtő erejében bíznak a szerzők – abban, hogy a különböző hetilapokban média-ritmusban megírt igényes riportok sora új történetet szül. Bodolai Gyöngyi Maros-mezőségi riportjai dokumentum-regény vázlatok (Beke György írt egykoron így) – Balázs János Kún Kocsárd-riportja románul is megjelent: A fost odata un grof… Ambrus Attila plakátembere a Fehér Hollóknak: ha Szabó Dezső Elsodort faluját kiáltványregénynek szoktam nevezni, akkor az Ambrus Attila jegyzetfüzérét kiáltványjegyzeteknek. Jónéhányat tankönyvbe javasolnék a Gótvárosi levelekből. Bodó Márta tetőablakokat nyit a világra Hit, kultúra, civilizáció című kötetével.

Sarány István írja róla: „rendet rak a fejünkben, összeköti a Hit, a kultúra és a kommunikáció fogalmakat. Ugyanakkor a katolikus – hogy csúnya divatos szót használjak: – VIP-ek megszólaltatásával közelebb hozza a nagyvilágot, ráeszméltet arra, hogy mi: erdélyi magyarok a nyugati kereszténység részei vagyunk. Azonos a hitünk, a kultúránk. Csak éppen kissé szórványba kerültünk...”

Simon Ilona mesét lélektancserépbe ültet, öntözi szeretettel – virágainak szirmait velünk préselteti. Ő volt az első, akinek kötetét – Meselélektani párhuzamok – román nyelvre is lefordítottuk.

Lőwy Dániel messzibbről repül hozzánk, illetve velünk. Azt írtam a Két világ közöttről: „Majd minden írása ebben a kötetben nyíltan kapcsolódik a Szamos-parti városhoz – még ami egyáltalán nem Kolozsvárhoz kötődik, és echte american-nek látszik, annak is tudattalanjában ott emelkedik a Fellegvár, s folyatja vizét a transzszilván Potomac, azaz a Kis-Szamos.”

Fiatalokat is felkaroltunk. Kopogtunk ajtajukon: kopp-kopp. Aczél Dórát meseszerűen ismertem meg; elolvastam naplóját az egyik internetes lapban – én már ilyen vagyok, érdekel, hogy ki hogyan és mit ír – és megpróbáltam megtalálni őt. Sikerült. Fülöp Noémi nem Aczél Dóra, de naplója – amolyan blog-irodalmi nekifutás – jótékonyan színesíti a sorozatot. Ő más. És más Szilágyi Szabolcs is a lódenével és nagyapja felénkforduló szász-magyar világával.

És itt van Sarány István, a Hargita Népe volt főszerkesztője. Őt Ambrus Attila mellé helyezném, azzal a megjegyzéssel, hogy amíg Attila plakátban ír, addig Sarány István békít. Önmagát, a székely világot – a törékeny Székelyföldet. Jegyzetfüzér a Zászlópengetés. Amikor elolvastam, ezt írtam neki: „Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szűkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a műfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardon-kodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem… kötetbe.”

Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből.

Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.