Elérhetőség: 0744-646425

Kosaram
üres

Kavics

2013.08.16.

Gondosan ápolt pármai ibolyaként üldögéltem egyszer egy felső középosztálybeli család virágpolcán.Két gyerek próbált kétségbeesetten megkapaszkodni abban a rendkívül jólnevelt, elegáns, szellemi értékekkel telített életben. Az első percekben nem is értettem, mi bajuk. Én gyerekként ölni tudtam volna egy feleekkora könyvespolc-sorért, egy feleilyen művelt és könnyed eleganciával gondolkodó anyáért, feleennyire nyugodt, sokdiplomás apáért. Aztán...

 

Zongoralecke volt. Az anya maga okította kisebbik leányát. Aki felől szinte hányásig menő görcsös igyekezetet, úgyse-fog-sikerülni-rettegést, nehezen visszafogott hisztériás késztetést éreztem. Alig volt szabad agykapacitása, amivel figyelhetett volna. Mereven bámulta anyja keskeny, finom kezét, miközben valósággal szűkölt benne a meggyőződés, hogy bármit, bárhogyan csináljon is, mindenképpen rossz vége lesz. Alacsony, hibásan nőtt fogsorú, csúnyácska gyermek volt, még kisebbre kucorogva sudár, szabályos vonású, büszke tekintetű anyja mellé. Aki félig hunyt szemmel egy lebbenő szőke hajú, kékszemű kisfiút látott, amint huncut játékossággal futtatja virtuóz ujjait a sápadt billentyűkön.

 

Csend lett. A kislány sötét hajpihéi tövén veríték ütközött ki, tétován felemelte, majd újra ölébe ejtette a kezét. Nem tudom, anyu, nem...

Az anya ekkor eszmélt a mellette ülő gyermek jelenlétére. Tudta, hogy igazán megszokhatta volna már ezt a... ezt a kis pondrót, ezt a félresikerült vakarékot, de érezte, hogy sosem fogja megszokni. Újra meg újra a szemébe nyillal esetlen csúfságával, tökkelütöttségével, sőt azzal a gerinctelen, csúszómászószerűen alázatos, tapadós-nyúlós ragaszkodásával, megvert-kutya-tekintetével is - még ha legalább megfeledkezhetne róla. De nem. Ennek, ezeknek mindig itt kell lenni. Sosem szabadul már tőlük. Vajon mit, mikor és hogyan vétett akkorát, hogy ilyen... ilyen izék adattak neki? Hátha... hátha mégse az ő gyerekei, csak elcserélték őket a szülészeten? Tőle, az ő kifinomult lényéből, ápolt szép testéből nem fakadhattak ezek. Hiszen minden vonásuk, tulajdonságuk éles ellentéte mindannak, ami ő valaha is volt. Ő éli, érti, igényli a zenét például, míg ezek... Tömpe ujjú, esetlen mellső végtagjuk fülsértő nyekergést kínoz elő a zongorából, mintha még a tárgyak is öklendeznének tőlük.

 

_kavics2.jpgA kislány összerándult az anyja arcára kiülő, leplezhetetlen undor, iszonyodó „hogy kerülsz te ide, kis szörnyeteg"-idegenkedés láttán. Elkönnyesedő szemei alá lassan sötétvörös foltok kúsztak, bocsánatot kérek, nem figyeltem, sajnálom. Gyakorolhatnám ezt a darabot néhányszor egyedül, kérem? Az anya megkönnyebbülten állt fel ha gondolod, hogy úgy aztán sikerülni fog végre... csináld csak, kislányom, ameddig jólesik. Majd később benézek még, rendben?         

 

Érezte, hogy illene most megsimogatni - vagy legalább megérinteni a lánya fejét, de nem bírta rákényszeríteni magát. Viszolyogva, mereven botladozó nyelvvel mondta ki a kedvesnek szánt szavakat, és undorral kapta el a szemét a valahogy mindig, frissen mosottan is zsírosnak, szennyesnek tűnő sötét hajcsimbókokról. Tétován állt egy pillanatig a beteg kismacskaként összehúzódó, olyan reménytelenül visszatetsző kis... izé mellett, de bárhogyan kínozta is a lelkét, semmi pozitív érzelmet nem volt képes kicsiholni magából. Sőt. Egyre jobban elfogta az ingerültség. Rettenetes. Meddig kell még tűrnie? Hát már mindig így lesz ez? Valóságos fizikai émelygést érzett, rekeszizma görcsösen megrándult. Nem, nem lesz ennek vége soha. Az ő gyerekei. Az ő kis karikatúrái, sikerületlen torz másolatai... meddig bírja egy ember ezt idegekkel... meddig kell tikkadt, beteg reménytelenséggel ábrándozni a szőke, virtuóz kisfiúról. Arról, aki nem az övé. Nem az övé, mert azon a bizonyos, érettségi bankett utáni utóbulin... nincs igazság. Miért, hogyan lehet az, hogy egy részeg kábulatban, véletlenül, senki nem tudja, kitől fogant, minden nyílt vagy rejtett angyalcsináló-erőfeszítés ellenére életben maradt kisfiú csak büszkeséget, örömöt, értéket hordoz, hogyan lehet ilyen szép, okos, tehetséges az a gyerek, aki csupa erkölcsi, anyagi, pszichés nyomort, folyamatosan bepálinkázott, testileg-lelkileg beteg emberroncsokat lát maga körül? Mitől olyan bájos, szemnek-léleknek kedves amannak minden megnyilvánulása, és miféle gyilkos gúny, ördögi fogás juttatta neki ezeket?

Ő repeső örömmel, mindenki által irigyelt házasságban, kiemelkedően intelligens, emberileg, társadalmilag értékes család körében várta a saját elsőszülöttjét.

 

Még ma is megborzong, mikor eszébe villan a szülészorvos arca. Aztán az a fehér takaróba göngyölt szörnyűség... A másodikat már szorongva hordta ki, titkos reménykedéssel szülte. Hogy ez majd bebizonyítja, hogy...

 

Eh! A harmadikat már nem merte vállalni. Pedig talán... Vagy ki tudja. Ő nem volt elég erős. Ami azt illeti, már így sem biztos benne, kibírja-e még a mai napot legalább. Hogy a soron következő többiről ne beszéljünk. Mert holnap ismét látni fogja a kis szőke fiúcskát, aki tiszta tekintettel néz majd rá a kottalapok fölött, amiket kedvesen félénk mozdulattal nyújt át: nem tudom, fog-e tetszeni, de átírtam azt a részt, amiről a tegnap beszéltünk... kicsit könnyedebbre, olyan kantátaszerűen. Megnézné, hogy jó-e? És ő aztán haza fog jönni, és itt... ezek még csak nem is értenék. Megfullad mellettük. Zene, művészet, irodalom, vagy akár tudományok - ezeknek mind egy idegen bolygó érthetetlen kódrendszere. És az a nehézkes, szinte állati, kérőző ostobaságuk, a mindig riadt patkányszemük - ráadásul az ismerősök, ismeretlenek reakciója. A sunyi káröröm, a szánakozó félpillantások, a hitetlenkedő rácsodálkozás egyformán sebző nyilai. Ahogy az óvónők, tanítónők beszéltek-beszélnek vele. Ahogy mindig, kimondatlanul is folyamatosan mentegetőzni kényszerül(t). Ahogy őt is óhatatlanul leértékeltté, porig alázottá tette, mikor újra meg újra ezeknek az anyjaként kellett azonosítania magát. Önmaga előtt is jól leplezett, azonnal átminősített düh lobbant benne a férje ellen. Aki pótolhatatlan érzelmi menedéke, egyetlen méltó szellemi partnere, örömhozó, igazi testi-lelki társa, de aki, köszönte szépen, nem kért mindabból, ami őt kínozta. Munkájára (is) hivatkozva következetesen, lezserül kitért az ilyesfajta helyzetek elől, neki pedig megnyugtatónak szánt könnyedséggel simogatta meg a karját, hogy ne vegyen minden apróságot annyira a szívére. Nem szerette, de nem is gyűlölte a gyerekeit. Ha épp keresztülbotlott rajtuk, észrevette, hogy ott vannak, amúgy nem sokat zavarták egymást. Csak az ő lelkét égette a kielégületlen szeretnivágyás és a lebírhatatlan utálkozás pusztító elegye. Az ő arcát sütötte az emberek pillantása, neki kellett naponta a mások, az akárkik övéinél messze normálisabb, szerethetőbb, sikerültebb gyerekeivel szembesülni.

 

De miért is kell...? meddig? Miért mindig csak ő?    

 

Végre kiment. A kislány pedig a kottára meredt, de könnyeitől persze nem látott semmit. Körömmel marta le őket az arcáról, önmaga ellen irányuló kétségbeesett gyűlölettel.kavics.jpg Anyunak igaza van. Csúf, ostoba szörnyszülött vagyok... véresre harapott száját mérhetetlen halálvágy, csöppnyi életszépség, szeretet utáni reménytelen, sóvár szomjúság szárította pikkelyesre. Egyszer, csak egyetlen egyszer sikerülne valamit, bármit, ha nem is jól, de legalább elfogadhatóan megcsinálnia. Ha anyu szemében egyetlen egy pillanatra kialudna az a ki-vagy-te-és-hogy-kerülsz-ide-viszolygás. De a rút kiskacsák csak a mesékben szoktak hattyúfiókáknak bizonyulni. A valóság mindig olyan megalázóan, esetlenül, prózaian másmilyen.

 

lenkerajz.jpgHányszor megpróbálta már - a rajz, amit anyu születésnapjára napok (vagy tán hetek?) félénk igyekezetével készített. Amihez olyan sokáig kereste a megfelelő vöröses tónusú festékeket... anyu kedvenc múzeumbeli képéről mondta mindig, hogy egy gyönyörű tengerparti naplementét juttat eszébe. Azt akarta neki megfesteni. Anyu kényszeredetten mosolygott, egy pohár vízért küldte, ő meg hallotta, hogy Mi ez a szörnyű vérpacni, mitől van ennek a gyereknek ilyen iszonyú morbid fantáziája? Biztosan horrorfilmet néznek ezek titokban valahol. De hogy ennyi gyilkos indulat férjen egy ekkora... én még ilyet nem láttam!

 

  A kollázs karácsonyra. A sok (három-négy?) év alatt félrerakosgatott legszebb levelezőlapjaiból vágta ki és ragasztgatta össze. Anyu egy alpesi vakációról mesélt egyszer apunak. Hogy a napfényben úgy szikráztak a jégcsapok a pici, havas tetős menedékház ereszén, mintha színes ékszerek lettek volna. Ő akkor tarka csillámporos képdarabkákat illesztgetett egy hóbabújt házikó tetőperemére - anyu undorral lökte le az asztalról, mikor azt hitte, hogy ő nem látja. Mi ez a rettenetes giccsförmedvény? Honnan szorult ennyi ízléstelenség egyetlen gyerekbe?

 

A videokazetta. Majdnem egy évig spórolt rá. A saját, teljesen titokban összegyűjtött pénzéből vette. Nem volt könnyű. Apu mindig bőkezűen adta a pénzt, de mindig a legapróbb részletekig be kellett számolni, mit hol mennyiért vettek. Ő akkor amilyen gyakran csak merte (hiszen jól megtanulta az egészséges táplálkozás ismérveit!), azt mondta, hogy édességet vett és megette. Anyu jól leplezett undorral méregette, hogy hízott-e már, és kéthetente küldte a fogorvoshoz ellenőrzésre. És ő minden alkalommal tényleg vett is édességet. Kilóra mért krémes szeletből öt dekát. Az elárusítónő sokatmondó arckifejezéssel szolgálta ki, de muszáj volt ehhez a trükkhöz folyamodnia, mert hazudni nem volt szabad. És az is édesség volt, amikor az anyunak veendő kazettára gondolt. Aztán végre megvehette. Az utolsó héten már alig aludt az izgalomtól. A leckéket nem tudta megtanulni, a kérdéseket alig hallotta. Lelkére beszéltek, faggatták otthon, szidták, büntették az iskolában, a szokásos jó közepes minősítései mellé egy halom rossz jegyet kapott, de nem tehetett róla. Egyre csak a zeneboltban kóválygott a lelke.

 

Anyu arca, amikor kibontja a kazettát. Az iszonyat, ahogy kiejti a kezéből. A Rekviem. A gyönyörű borító, az anyu kedvenc zeneszerzője, a legnagyobb előadók - de a Rekviem a halál zenéje. Most már tudja. Anyu fél, nagyon fél a haláltól. Sosem játszik, sosem hallgat rekviemet. Sosem beszél ilyesmiről. Ezért ő csak most, túl későn tudta meg, mi is az a rekviem és mit jelent anyunak. Aki alig néhány éves kislány volt még akkoriban, amikor egy ágyban kellett aludnia a nagymamájával. És egy bizonyos reggelen ő ébredt előbb, azzal az érzéssel, hogy fázik, de mintha belülről fázna. A nagymama ott feküdt mellette szörnyű tátott fogatlan szájával, egyik szeme nyitva meredt a mennyezetre, de mégse nézett vagy látott semmit, és olyan borzasztó volt, hideg és furcsa tapintású és ahogy a kislány fel akarta ébreszteni, lezuhant az ágyról. Koppant, reccsent, minden tagja lehetetlen pózban fordult alája vagy meredt az égnek... és nem ébredt fel soha többé. Anyu pedig azóta sem bír másokkal egy ágyban aludni. Nagyon sokat szenvedett mindig, ha muszáj volt akár csak egy szobában is tölteni az éjszakát valakivel. Ha felébredt, percekig nem merte kinyitni a szemét, rémülten figyelte, mozdul-e amaz, él-e még. Külön szobában szeret lenni, reggel átkopogni és megvárni, míg kiszólnak, hogy bemehet.

 

A Rekviemtől felkavarodott benne minden, valóságos hisztériás rohamot kapott - és apu felmarkolta a kazettát, ugyanazzal a lendülettel kilódította őt is a szobából, ő elbotlott és a kovácsoltvas telefontartó polcba verte a fejét, de nem mert sírni, nyikkanni sem, végtelen hosszú ideig kuporogtak ott Liával az előszoba sarkában, törölgették a vérét egy tekercs vécépapírral. Azt is Lia lopta ki a fürdőszobaszekrényből, ő nem mert moccanni sem a telefontartó alól és minden igyekezetével azon volt, hogy csak valahogy össze ne vérezzen valamit. A vécépapírt mindketten jó ötletnek, helyénvalónak érezték: az ő vérük nem ért többet úgysem a vécéöblítő vizénél.

 

 Most meg gyakorolni kellene, de a szemei előtt káprázva táncolnak a hangjegyek, csúfondárosan siklanak el ügyetlen ujjai alatt, mindig hamis akkordot üt, még ő maga is hallja, pedig ő nem érzi a zenét úgy, ahogy anyun látja megelevenedni mindazt a szépet, amit ő sose fog átélni - elképzeli, milyen fájó lehet ez a kegyetlenül rossz játék anyunak...

 

dsc06866.jpgBelecsíp saját karjába, amennyire bír, aztán dühödt kéjjel megcsavarja a bőrt-húst. Meg fog kékülni, úgy kell neki. Egész teste csupa kék-zöld folt, zúzódás, seb. Mindenki tudja róla, hogy rettenetesen ügyetlen. (Nem csak itthon. Az feltűnő lehetne. Ő mindig, mindenütt leesik, beveri, felhorzsolja magát...) Fejcsóválva, de megszokták. Már csak a nagyobb, orvosra-kezelésre szoruló sérüléseit kell álcáznia. Például amikor megáll a lépcső tetején, az egyik lábával „elbotlik" és előredől. Igen, ő elbotlott, nagyon sajnálja, kérem, bocsásson meg, kérem. És tényleg nagyon sajnálja. Tényleg, tényleg nem akar kellemetlenséget okozni. Ha bármit akarni merne, azt akarná, hogy egyszer az életben szépen játssza el ezt az etűdöt. De ezek az átkozott ujjak...          

 

Ha leszakadnának vagy legalább összezúzódnának... például beszorulnának egy ajtó sarkához? De nem itthon. Még Liát hibáztatnák. Lia pedig sosem védi magát. Nem beszél. Ő még sosem hallotta beszélni. Talán nincsenek is szavai. Mármint saját szavai. Lia recitál - a helyzethez többé-kevésbé illő részleteket mondja fel szóról szóra valamelyik kedvenc könyvéből. És azt is vontatottan, nehézkesen, szemmel láthatóan erőlködve, csöppet sem szívesen. Az emberek viszont általában nem faggatják túl sokat. Szerencsére. Ennyi előnye van annak, hogy valaki farkastorokkal, nyúlszájjal születik. Akárhány műtét után is kissé furcsa marad az arca, a hangja. Az emberek azonnal észreveszik, zavarba jönnek, nem nyaggatják tovább.

 

És zongorázni sem muszáj neki olyan gyakran. Anyu ritkán foglalkozik vele. Szinte mindig valami sürgős dolga támad nyomban, valahol másutt, ha Lia belép. Pedig nem jön hívatlanul. Nem szeret ott lenni, ahol mások is vannak.

 

Amikor épp békén hagyják, akkor a gyerekszoba sarkában guggol órákig - fogadjunk, hogy most is ott van - a szekrény és a fűtőtest közötti zugban, lábujjai előtt egy nyitott könyvvel és azt bámulja (lapozás nélkül), ameddig el nem zavarják onnan.

 

Néha megérzi, hogy ő nehezen visel valamit. Odaoson mellé és a keze ügyébe tesz egy kavicsot. Közönséges kilona.jpgis kékesszürke kavicsot, amilyennel a ház mögötti parkolót szórták fel. De ez a kavics meleg még az ujjaitól-tenyerétől. Napokig szorongatta titokban. Mindig egy kavicsot őrizget, hol a zsebében, hol a kezében vagy a párnája alatt. És ettől a kavicstól neki rögtön könnyebb. Aztán persze visszaadja. Másnap vagy amikor már nélkülözheti, odaviszi és leteszi a nyitott könyvre a lábai elé. És amikor Lia elveszi, biztosan érzi, hogy a kavics most az ő kezétől meleg.

 

Azt is látta, hogy Lia olykor anyu szobájának a küszöbe mellé rejti a kavicsát. Máskor a garázsajtó közelébe. Főleg, mikor apu hosszabb útra indul. Az a kavics aztán hideg marad... amíg Lia fel nem veszi, meg nem melegíti ismét. Néha ő is odasettenkedik, megmelengeti, majd visszateszi a kavicsot. Csak ne hűlne ki olyan hamar...

 

De erről persze nem beszélnek. Pedig észreveszi, hogy ő látta. Ő néha mosolyog. Lia nem. Liának nyúlszája volt. Sosem mosolyog.

 

Most viszont nagyon kellene az a kavics...  

Simon Ilona

mgdjbvxy

posted on 2017.08.22.
1

Hozzászólás elfogadása

* Kötelező kitölteni

« Vissza