 |
|||
|
2003. november 5. |
 |
 |
 |
|
III. évfolyam 9. szám (53) |
|||
|
|||
|
2003. november 5. |
|
|
|
|
III. évfolyam 9. szám (53) |
|||
A Kolozsvári Állami Magyar
Opera A
megnyerő kiállású Szilágyi Ferenc fellépéseit, szerepalakításait
számtalan hanglemez, televíziós- és más különféle felvétel őrzi.
A kolozsvári, hazai és külföldi közönség kedvence imponáló énekrepertoár
birtokosa, szárnyaló tenorhangján egyéni megjelenítő erővel
csendülnek fel csakúgy az operák áriái, mint a népdalok, nóták. Az
operaház színpadi fellépései mellett szívesen énekel különféle szórakoztató
rendezvényeken, mindenhol közönségsikert arat. Emellett nem felejti
el, büszke kalotaszegi származására, hiszen Magyarnagykapuson látta
meg a napvilágot. Szilágyi Ferenc nyílt, szókimondó művész, aki ha belemelegszik, készségesen mesél évtizedekre visszanéző élet- és művészi pályájáról, ezért is látogattam meg kolozsvári otthonában. – Nagykapus előnyös fekvésű kalotaszegi község, a Kolozsvár–Nagyvárad között húzódó országút mentén terül el, iskolaközponttal, közművelődési hagyományokkal, utcai kirakodó lehetőséggel. Mivel egészíted ki a fentiekben mondottakat, hogyan élnek Benned az otthoni átélt fiatalkori események? – Szülőfalum,
teljes nevén Magyarnagykapus többek közt arról is híres, hogy
rengeteg Szilágyi családnevű lakosa van. A hasonló család- és
keresztnevek gyakori ismétlődése, megkülönböztetése végett nálunk
is – mint szerte egész Kalotaszegen – ragadványnevek alakultak ki.
Ez nálunk hagyomány. Így van a Szilágyi családnév esetében is,
leggyakoribb ragadványnevek Cidri, Kispista, Náci, Katona és hozzáteszem
a miénket: Kula. Többesszámban Kulák. Ez könnyen összetéveszthető
a múlt rendszer kulákjával, az osztályellenségnek számító gazdag
paraszttal. Őrzöm is emlékezetemben azt az eseményt, amikor városi
elvtársak jöttek Kapusra és aziránt érdeklődtek, nincs-e a
faluban gazdag kulák, akinél jól meg lehetne ebédelni. Következett a
kiábrándító válasz: Kulák vannak, – ez már a mi családunkra
vonatkozott – de azok nagyon szegények! Tényleg szegények voltunk, de – amint Kukorica Jancsi énekli a János Vitézben – én nem szégyellem. Édesapám 11 gyermekes családból származott, bányában dolgozott és egy földalatti szerencsétlenség következtében a lábát húzta. 1914-ben házasodott, a világháborúban orosz fogsába került. Három gyermeke fiatalon elhalt, én 1925-ben születtem és testvérek nélkül cseperedtam. Akkori házunk a kapusi cigánysorban állott, a megnevezés inkább átvitt értelemben igaz hiszen itt laktak akkoriban a szegények. Innen átköltöztünk a hangulatos, szalmafödeles házikónkba, melynek Kapuson az 1-es számozása volt. Ekkor 4-5 esztendős lehettem. Pár év múlva a kapusi iskolába kerültem (Tanulmányaimat később a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban folytattam). Közben árva lettem, 9 éves koromban apámat elvesztettem. – A munkalehetőségek figyelembe vételével, először alkalmi munkákkal kerested meg a betevő falatot, közben belső igényt éreztél a kitárulkozásra, az előadásra, ezért szavalatokkal, énekszámokkal próbálkoztál. – Így
igaz, a szegénység és árvaság kora ifjúságomtól munkára kényszerített.
Visszapillantva – immár nyugdíjasan – megállapíthatom, hogy hosszú,
rögös úton vezérelt sorsom az operaszínpadig. Már 1932-ben a vistai
ökörpásztor mellett voltam inas , ún. csóring – ez volt első
kenyérkeresetem. Utána szolgalegény voltam Mákófalván, majd Vistán
és Kapuson. 1941-ben Kolozsvárra jöttem, textilkereskedésben kaptam állást.
A bécsi döntés idején az épülő székely körvasút egyes
szakaszain dolgoztam. 1945-ben visszatértem Kolozsvárra, itt kaphattam
el akkori munkaadómtól a tüdőbajt (aki rövidesen TBC-ben elhalálozott),
– olyannyira, hogy nemsokára műtőasztalra kényszerültem,
minek utána három évig nem dolgozhattam. Ekkor már nős voltam,
Nagykapusról választottam életem párját. Gyógyulásom után (1949) Kolozsváron, a postán alkalmaztak őr és tűzoltó munkakörben. Ekkor volt alkalmam először zenével foglalkozni, ugyanis beléptem a posta műkedvelő énekkarába. Az itt szervezett, 1951. augusztus 23-i „felszabadulási” műsorba magyar nyelvű szavalat kellett, hát megtanultam és az előadáson elmondtam egy verset, amit a következő évben hasonló műsor keretében megismételtem, figyelemre méltó sikerrel. Ekkor már a Triumf autógyertya gyár munkása és a gyár műkedvelő csoportjának tagja voltam. Anyagi helyzetem megszilárdulásával végre elhozhattam a családom is Kapusról Kolozsvárra, az Arany János utcai katolikus státusházak egyikében laktunk. – Következett a „felfedezés”, a kolozsvári operatársulat tagja lettél. Hogyan történt e nagy „fordulat”? Az opera belső élete, lüktetése egy külön világ, sikerült-e a próbák, előadások menetébe beleilleszkedned, kik voltak a tanáraid? – A Triumf gyár műkedvelő csoportját Perényi János, a Magyar Színház színésze irányította. 1953 farsangjára előadást szervezett, melyben és is közreműködtem. Az ezt követő, reggelig tartó vacsorán a hangulatot emelendő, kérésre elénekeltem az akkori divatos népdalokat, nótákat. Perényi felfigyelt a hangomra és továbbtanulást javasolt. Beajánlott a Magyar Opera ismert énektanárához és rendezőjéhez, D’André Alberthez, aki a továbbiakban engem énekre tanított, az általános zenei képzésemben pedig Maczalik Gabriella zongoratanárnő segített. A kettőjük alapos munkáját dicséri, hogy a Magyar Opera 1953 áprilisi versenyvizsgáján, Rónai Antal igazgatása alatt, felvettek szólistának – két évi karkötelezettséggel. Karvezetőnk Nagy István, később Szarvadi Gyula volt. A két év karkötelezettségből hét lett, és bár ebben az időben is kaptam kisebb-nagyobb egyéni szerepeket, mégis igazán teljes jogú szólista csak 1960-ban lettem. – Mi volt az első nagy szereped, melyet követett a többi, hiszen gyakorlatilag végigénekelted az opera repertoárjának minden drámai tenor-főszerepét. – Rövid időközön belül két főszerepet is eljátszottam. Szinberger Sándor, az új igazgató és főrendező rám osztotta Ionel szerepét Lehár: Cigányszerelemből, pár napra rá Turiddu szerepét énekeltem Mascagni: Parasztbecsület című operájából. Mindkét sikeres előadás telt házat vonzott. Következett a többi szerep, sorolom, ha nem is időrendi sorrendben. Erkel: Bánk bán és Hunyadi László címszerepei, Beethoven: Fidelio (Florestan szerepe), Verdi: A trubadur (Manrico), Az álarcosbál (Richard), Don Carlos (címszerep), Aida (Radames), Othello (címszerep), Attila (címszerep), Bizet: Carmen (Don José), Csajkovszkij: Pikk dáma (Hermann), továbbá Puccini: Pillangókisasszony (Pinkerton), Tosca (Cavaradossi), Turandot (Calaf), Leoncavallo: Bajazzók (Canio), Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok (Walter von Stolzing), Tannhäuser (címszerep) és operettek. Az 1962-es esztendőt tekintem a leggazdagabbnak, mert abban az évben hét különböző szerepben léptem fel. 1980-ban nyugdíjaztattam magam, majd 1982-ben énekeltem utolsó kolozsvári premieremet, a Tannhäusert. Elmondhatom, hogy sok elismerésben volt részem. Az előadásokról méltatások, krónikák jelentek meg a lapokban. – Hazai és külföldi vendégszereplésekre is meghívtak... – A
kolozsvári fellépések mellett, közbeékelve, az ország különböző
városaiban előadóként tettem tiszteletem. Kezdjem mindjárt
Bukaresttel, ahol több ízben énekeltem főszerepeimet magyarul, románul,
sőt olaszul is. Volt rá eset, hogy egyik napról a másikra kellett
beugranom Bukarestben (az Aidában) úgy, hogy előző este még
Kolozsváron énekeltem a Bánk bánt. Felléptem továbbá Galacon,
Konstancán, Brassóban és minden székelyföldi városban. Budapesti többszöri szereplésem során alkalmam volt együtt énekelni olyan világnagysággal, mint Marton Éva (Verdi: Attila). Ezenkívül a lengyelországi operafesztiválon többször is közreműködtem (Wroclaw), vendégszerepeltem a „régi jó” Szovjetunióban (Odessza, Taskent) és Jugoszláviában (Szkoplje). Örök fájdalmam, hogy Ernesto Barbini karmester Kanadába, Torontóba szóló meghívásának önhibámon kívül nem tudtam eleget tenni. – Az opera pódiuma mellett egyre gyakrabban lépsz fel áriákkal és népdalokkal különböző rendezvényeken. Ugyebár Kalotaszeg közönsége is részesült e becses előadásokból? Felvételek készültek Rólad, szakmai elismerésben részesültél. – Az
eddig felsoroltak mellett szeretett tájegységem sem maradt ki fellépéseim
sorából. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Kolozsváron átköltöztünk
a Szamos túlsó partjára. A megnövekedett térben családunk kedvére
elhelyezhette kalotaszegi megbecsült tárgyi emlékeit (festett láda,
hollóházi tányérok, varrottasok, régi kapusi fényképek stb.). Ebben
a környezetben készültem fel kalotaszegi fellépéseimre. Énekeltem Bánffyhunyadon,
Kalotaszentkirályon, Mérában, Szucságon, Magyargyerőmonostoron,
Magyarvalkón, Magyarvistán és sok más kalotaszegi helységben. Pályafutásom során számos különféle felvétel készült rólam. Ezek külön-külön opera, operettáriákat, nótákat tartalmaznak. A Kolozsvári Állami Magyar Opera örökös tagja lettem, az indoklás szerint „operaművészetünk felvirágzását szolgáló életművéért”. A közelmúltban pedig EMKE-díjjal leptek meg. – További sikeres fellépéseket kívánunk, mindnyájunk gyönyörűségére! Lejegyezte: Buzás Pál
Tizenöt
éves a Tordaszentlászlói Dalkör jogutódja,
a Tordaszentlászlói Énekkar Kedves
Vendégeink! Tisztelt Karvezetőnk!
Ünneplő Kórustársak! Másodszor
gyűlünk össze azért, hogy magunkról beszéljünk: először a
10. és most a 15. születésnapunkon. Ez
a mostani számvetés sokkal meghittebb körülmények között történik
és talán nem is véletlenül a templomban – itt, ahol sokszor
megvallottuk, hogy Isten segítsége nélkül „tőlünk semmi ki nem
telne”. Ezért mindenek előtt Istennek kell hálát adnunk azért,
hogy megtartott minket – úgy is mint „Tordaszentlászlói Énekkar”. Biztosan
sokan tudják, hogy a kórusunk születési éve 1988 – az az átkos időszak
– amikor különösen a más nyelven művelt kultúrát az ország
nagyjai (de aprajai) sem nézték jó szemmel, sőt ellenezték, gátolták.
De itt, e kicsi kalotaszegi faluban mégis sikerült. Akkorra esett a férfikar,
az úgynevezett Dalárda megalakulásának 100. évfordulója, melynek köszöntésére
jött létre a 23 tagot számláló női kar – lelkesen énekelve:
„mert a legény olcsó”, „de a lányok drágák”. Ennek a cseppet
sem könnyű Bartók kórusműnek a megtanulásával alapoztuk meg
a jövőnket, és ennek köszönhetően maradt velünk tisztelt és
szeretett karvezetőnk Guttman Mihály tanár úr – mindannyiunk
Misi bácsija, aki egyengette botladozó lépéseinket a zene világának
felfedezésében és a kórusművek előadásában – eljuttatva
minket arra a fokra, ahol most vagyunk. Nem
volt könnyű dolga, de megvalljuk: nekünk sem. Eredményeink mögött
erkölcsi és anyagi áldozatok vannak – mindezt csak az tudja igazán,
aki benne él. Mi az erkölcsi
áldozat? – sok-sok próbával eltöltött óra, amit különben mással,
pl. családi körben vagy éppen másként művelődve vagy szórakozva
tölthetett volna el bárki. Az anyagiakat a tagsági díj, útiköltségek
és még sok más jelenti – hisz önfenntartóak vagyunk és fellépéseink
nem belépőjegyesek. Ez nem panasz, ezek tények. Ha nem szeretnénk
azt, amit teszünk, ha nem szívből csinálnánk, akkor valószínű
mi is úgy tennénk, mint az a számos egykori kórustag, aki kilépett
sorainkból. A 15 év előtti
tagokból 5 maradt és egy visszatérő tag, akit szeretettel
fogadtunk. 1996-ban vegyeskarrá alakultunk. Ez a mostani – 27 nőt
(11–7–9) és 7 férfit számláló énekkar – a szó szoros értelmében
egy közösség, ahol a tagok közérdekeit tekintik előbbrevalónak
és ha vannak is nézeteltérések, azok (viszonylag) hamar megoldódnak,
ahol az örvendetes eseményeket együtt ünnepeljük, a gondokat
megosztjuk. Misi
bácsi nemcsak önfeláldozásban, emberségben és következetességben a
példaképünk, hanem állandóan fokozta magunk iránti igényességünket,
megismertetett a magyar kórusirodalom kiemelkedő alkotásaival: Kodály
Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos, Jagamas János, Vermesy Péter,
Szokolay Sándor, Deák-Bárdos György, Márkos Albert, Halmos László
és mások műveivel. A bármikor előadásra kész művek száma
már a 10 éves évforduló idején meghaladta a 100-at, most pontosan meg
sem tudnánk mondani, hogy hány gyönyörű kórusszámot tudnánk elénekelni
(2–5 szólamban), valószínű több órán keresztül, ha lenne,
aki hallgassa. A
próbák a dolgos hétköznapok, a fellépések jelentik az ünnepet.
Ezekből sem volt hiány: jeles napokon itthon énekeltünk, máskor
kiszálláson Erdély ország közeli, vagy távolabbi pontjain,
esetenként éppen külföldön. Az
ezredforduló előtti fellépéseinket most nem részletezzük – távolabbi
pontjai a Székelyföld, Dél-Magyarország, Hollandia voltak. Ha pontos a
nyilvántartásunk, akkor 2000-től számítva 33-szor énekeltünk
hallgatóság előtt, 14 alkalommal itthon, 5-ször a közeli
falvakban, 6-szor Erdély távolabbi pontjain, mint pl. Nagyenyed, Marosvásárhely,
Brassó, Csíkszereda. Hat különböző helyen és alkalommal
Magyarországon léptünk fel, egyszer Hollandiában és egy alkalommal
Kassán, Szlovákia területén. 2001 volt a leggazdagabb évünk, ami a
fellépések számát illeti. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy – főleg
anyagi meggondolásból – nem tudtunk és nem tudunk minden meghívásnak
eleget tenni. Mindig
szerettük volna a tőlünk telhető legszebbet, legjobbat nyújtani
– tehát a minőségre törekedtünk, megfelelni elsősorban
Misi bácsi elvárásainak, ami természetesen nem mindig sikerült. Úgy
a jó éneklés, mint az elbizonytalanodás ösztönöz: felülmúlni önmagunkat. Útjainkról
felejthetetlen élménnyel térünk haza: másodszorra is nagy kaland volt
a hollandiai út, de énekelni Budapesten az Országházban a szent korona
köré állva, vagy a Mátyás-templomban egy ilyen kis erdélyi műkedvelő
kórusnak igen nagy megtiszteltetés. Felemelő egy-egy ilyen meghívó
is, mint pl. a tatai: „Csipetnyi Erdély”, vagy a tállyai: „Kárpátmedencei
szomszédolás” – ezek azt bizonyítják, hogy él és ismert az erdélyi
magyar zenei élet, és élni is fog mindaddig, amíg olyan lelkes művelői
vannak, mint a mi nagyrabecsült karmesterünk, Misi bácsi.Kérjük az
Istent, hogy még sok születésnapot ünnepelhessünk együtt és lehessünk
megszólaltatói a szívet-lelket melengető kórusmuzsikának és követei
a kalotaszegi népi kultúrának ott, ahol értik és szeretik a magyar
nyelvet, értékelik e nép zenéjét, viseletét, hagyományait széles e
világon. Kodály
Zoltán szavai: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája
egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem
szerzi magának. Csak az a miénk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg
megszenvedtünk”. Ehhez
adjon erőt a jó Isten a továbbiakban is! – és a megújuláshoz:
a fiatal tagokat nagy szeretettel várjuk! Tordaszentlászló,
2003. május 25. Mátyás
Katalin
A XIV. Szent László-napi kórustalálkozó köszöntése 1990-nel kezdődően az idén immár a XIV. alkalommal kerül sor a Szent László királyunk nevével fémjelzett Kárpát-medencei magyar kórustalálkozóra Tordaszentlászlón. Úgy tapasztaljuk, hogy zenei anyanyelvünk ápolásáért, fennmaradásáért és továbbadásáért, magyar nemzeti kultúránk értékeinek gyarapítása érdekében kezdeményezett magyar nemzetiségi közművelődési mozgalmunk, a 115 éves tordaszentlászlói és kalotaszegi kórushagyományokba gyökerezve, a felnőttkor, a kiteljesedés felé halad, és a Kárpát-medence egyre több magyar kórusát kapcsolja be Erdély védőszentje, Szent László királyunk tisztelőinek körébe. Az elmúlt tizennégy esztendő is bízonyítja, hogy minden külső és belső politikai mesterkedés és félremagyarázás ellenére is van országhatárok felett átívelő egységes magyar nemzet és kultúra, és hogy az erdélyi magyarság autonómiacéljai közül, 14 év után is, önerejére támaszkodva csupán a kulturális autonómiát élheti meg. Pedig az itt, a tizenöt ezer magyar ajakról eddig elhangzott kórusművek száma, ezek emberi-erkölcsi és művészi színvonala és eszmei üzenete meggyőzően bízonyítja, hogy nemes szándékunk termő talajra talált határokon innen és túl egyaránt. Kórusaink, Szent László tisztelői és zarándokai az Istent dícsérő és embert nemesítő szép magyar ének által is meg akarják élni magyarságukat, s általa kifejezni a magyar nemzethez való tartozásukat. S ezt még a kultúra támogatására szolgáló és bennünket megillető összegek fokozatos csökkentésével vagy megvonásukkal való fenyegetőzésekkel sem lehet magakadályozni. Mert hol térülhet meg leghamarabb a kultúrára, a közművelődésre fordított összeg, mint az emberben, a civilizált és kulturált országokban, az emberi társadalmakban? Az idei
Szent László-napi kórustalálkozónk, amelyre a Kárpát-medence 27
magyar kórusa jelentette be részvételét, egybeesik a Kolozsvári Márciusi
Fórumon meghírdetett Jubileumi Rákóczi
Évek évfordulós ünnepségeivel, a II. Rákóczi Ferenc vezette
szabadságharc elindításának 300. évfordulójával, melynek alkalmával
kegyelettel emlékezünk történelmünk 1703–1711 közötti hősies
korszakára, a nagyságos fejedelemre és a szabadságharcos elődökre. Jelenkori,
változó körülmények között, a szó, a nemes emberi logika és a
jog, valamint az európaiság eszközeivel folytatott erdélyi szabadságharcunkban
vezérlő elvként áll előttünk II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk
kiáltványának (1706) azon központi gondolata, hogy rólunk
ne nélkülünk döntsenek. „Sine nobis, de nobis!” sem itthon,
sem otthon, sem pedig Európa más döntéshozó fórumain! Szintén
a nagyságos fejedelem hívő keresztény lelkületével teszünk tanúságot
a hagyományos erdélyi vallási türelemről, közös erővel lépve
fel a vallás, s vele a haza szabadságának megosztása ellen. Az
alkalom kínálja a lehetőségeket arra is, hogy a 300. évforduló
jegyében felidézzük a Rákóczi-szabadságharc helytörténeti vonatkozásait
is. Ennek egyik helyszíne Léta vára, valamint Szent László csodás
tetteinek színhelye: a Tordai-hasadék. Ugyanis amikor 1711-ben, május
elsején a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló”, azok a
kurucok, akik hittek Rákóczi visszatérésében és a szabadságharc
folytatásában, nem tették le a fegyvert, hanem egy aranyosvidéki
nemesember, Balyka Miklós
kuruc kapitány vezetésével Léta várába és a Tordai-hasadék
ikerbarlangjába, a Balyka csűrébe vonultak vissza, s innen riogatták
a labancokat meg az osztrákokat, mígnem
árulás folytán elfogták és kivégezték őket, Léta várát
meg felrobbantották, hogy ne legyen honnan védeni magát a magyarnak az
önvédelmi harcok során. Azonban katonáit igen, de Rákóczi szellemét
nem lehetett megölni. A II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünkről
készített kőlenyomatos Rákóczi-képek ma is sok kalotaszegi
tisztaszoba fő falait díszítik. 1849-ben pedig Petőfi eszmetársa,
Vasvári Pál az általa szervezett Rákóczi-szabadcsapat élén,
Kalotaszegen át Gyaluból vonult fel a Mócvidékre a kiegyezés szándékával,
de akit a felbőszített mócok, a földhöz cövekelve végeztek ki.
Sok törvényszéki tortúra után emlékét a Körösfőn felállított
Vasvári-kopjafa őrzi. A nagyságos
fejedelem vezette szabadságharc kapcsán illik szólnunk a szülőföldhöz
és a fejedelemhez való kötődés és hűség erkölcsi mértékének
tekintett Mikes Kelemenről is. Az apród 17 éves korától élt a
fejedelem környezetében és bujdosásában is kitartott mellette.
Leveleskönyvével pedig nemcsak a XVIII. század hiteles krónikását,
hanem a század legkiválóbb magyar prózaíróját tisztelhetjük személyében. Ez évfordulós
esemény epizódjainak felidézése után térjünk ki a közelmúlt eseményeire
is. Ugyanis a kórustalálkozót megelőzően, május 31-én,
Tordaszentlászló adott otthont a Kárpát-medencében lévő, Szent
László királyunk nevét viselő települések küldöttei VIII. találkozójának.
Ezen a találkozón a helyiekkel együtt tizenegy küldöttség vett részt
és ünnepség keretében mutatkoztak be egymásnak, szövődtek barátságok
és születtek testvéri kapcsolatok. A rövid falutörténeteken kívül
dr. Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke és Beder Tibor, a Székelyföldi
Magyarok Társaságának elnöke tartott érdekes és tanulságos előadást
Szent László királyunk ország-
és nemzetépítő szerepéről. Ez alkalommal a Magyarok Világszövetsége
Kossuth-zászlóval tisztelte meg Tordaszentlászlót, oklevéllel a találkozón
résztvevő településeket, míg a Szent László Szövetség megbízásából
a találkozó Aranykönyvét nyújtották át községünk polgármesterének.
Holnap pedig a Szent Lászlóra való emlékezés eseményei a II. falunap
rendezvényével zárulnak. Íme újból
és újból megállapíthatjuk, hogy Szent László, Erdély, a székelyek
és Európa védőszentjének tisztelete évről-évre növekszik,
e nap zarándokainak száma gyarapszik, s szellemisége áthatja a magyar
és az egyetemes kultúrát. Legyen e mai nap is élő bízonyítéka
mindannak, ami itt szóban elhangzott, hogy kórustalálkozóink zenei
anyanyelvünkön keresztül és általa egész nemzettudatunkat és érzelmi
világunkat megmaradásunk érdekében egyaránt munkálja és formálja. Az
RMDSZ, az EMKE, az RMD, a „Thamó Gyula” Közművelődési
Egyesület, Református Egyházközségünk, Községi Önkormányzatunk,
falunk magyarsága, valamint a magam nevében köszöntöm kedves dalostársainkat,
a magyarság és intézményei képviseletében megjelent vendégeinket,
barátainkat, munkatársainkat, az Erdélyi Református Egyházkerület
igehírdető főtiszteletű püspökét, a sajtó, a rádió,
a TV képviselőit és Isten áldását kérem kedves Mindannyiuk munkájára.
Ugyanakkor köszönöm a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a
Communitas Alapítvány, a hazai Kisebbségvédelmi Hivatal, az EMKE, az
RMDSZ megyei szervezete és képviselői, az Illyés Közalapítvány
Romániai Alkuratóriuma, valamint Kolozs megye Népi Alkotások Háza és
Művelődési Felügyelőségének, védnökeinek, mind azoknak
a testületeknek és személyeknek a munkáját, akik áldozattal és
helytállással vállalták e hagyomágyos kisebbségi közművelődési
esemény védnökségét és lebonyolítását. Az öreg
Szent László-harangunk 1487-es feliratával fejezem be köszöntőmet: „Magyarok éke, Szép tisztessége, Imádkozzál értünk, Szent László király!” Tordaszentlászló,
2003. június 28. Boldizsár
Zeyk Imre az RMDSZ helyi elnöke
Írta: Dóczyné Berde Amál A
KALOTASZEGI asszony fogalma párosult a szépség fogalmával. Teszi ezt
egyfelől az arányosan tagolt testalkata, és az erre szervesen
szerkesztett pompás ruházata: másfelől a lényéből sugárzó
intelligencia győz meg arról, hogy sajátos adottsága, a szépretermettség
lelki berendezkedésének is alaptétele. Ebből
a szemszögből értékelte őt az elmúlt félszázad. A ma vizsgálódó
tekintete inkább azt kutatja, hogy ez az adottság mennyire válik javára
az egyénnek, és hogyan tud az vele szolgálni az egész magyar közösségnek. Bármilyen
egységes is Gyerő vitéz nemzetsége, vidékenként és az életmódot
tekintve három fajtáját különböztetik meg. A havasalja
– Bánffyhunyad anyavárossal – adja a legdelibb termetű
embereket, akik megjelenésükben a népnél oly ritkán fellelhető
elegánciát hordozzák. Leányaik ápolt virágszálak, kellemes magatartásuk
mint illat veszi körül őket. A jobb módot a kereskedelmi szellem,
s a tetszetős külsőt az asszonyokon az ápoló szerek is elősegítik.
Ám előttem semmivel sem kisebb jelentőségűek a primitívségben
élő nádasmenti és almásvidéki nők, akiknek szellemét a
hagyományok, ősi szokások naiv hitvilága ködösíti. A karcsú
templomtornyok és melléktornyocskák gótikus ívei zegzúgos vonalat írnak
fel a kobaltkék kalotaszegi égre. Maga a torony is mintha az emberiségnek
Isten felé meredő öt ujját jelképezné. E vonalrendszerrel párhuzamosan
a föld felett az asszonyok csípőben felhajtott szoknyájának, a
muszulynak vagy bagaziának rajza írja le az íveket, amint két oldalt
lefelé futó színes szélük csúcsa éppen a test súlypontjába esik.
Az őshazából való motívum ez; mikor a menyecske lóra pattanva félre
akasztotta útjából a bő szoknyát, s az így adódott csúcsíves
forma a Kalota partján összetalálkozott a gótika csúcsívével és
együtt jelzik ott ma a magyar sors végzetét: kelet és nyugat találkozását.
A muszuly még él a Nádas mentén mint viselet; ide adjuk le elismerésünket
érte és nem oda, ahol e ruhadarabot csak sátoros ünnepen vagy
miniszterjáráskor veszik elé a láda aljáról. Mátyás
király idejében a reneszánsz derűje hatotta át Kalotaszeget, és
ezt a derűt nem tudta onnan letörűlni még Kálvin János
puritanizmusa sem. A kis templomok megteltek tetőtől talpig virágos
festésekkel és ezt szemléli immár háromszáz éve a nép és éppen
azokban a pillanatokban, mikor lelke befogadásokra kész. Az itt szerzett
benyomásokat leszűrve a maga felfogásán és technikai készségén,
átrögzítette a fodorvászonra, lepedőszélre, kötényszedésbe, vállfűre
stb. És ha álmodozó virágos kedvtelésének gyümölcséhez: a
varrottasok, gyöngyösök, festett holmikhoz még az eszét is hozzátette,
mint a kapusi, hunyadi, gyerőmonostori asszonyok, akik világpiacra
hordták el azt, gazdasági javak váltak azokból. Igaz, hogy a közízlést
keresve sokat vesztettek eredetiségükből, de a kisebbségi sorsban
hol bőséges, hol szerényebb megélhetést biztosítottak. A régi körösfői
szűcsmesterek alapformáit asszony mentette át a jelenbe. A híres
daróci bútorfestő familia művészi öröksége is asszonykézben
van. Ezek az asszonyok nemcsak továbbplántálói az eszméknek, hanem
alkotóerejükkel kiélik azt. De ez az elhívatottság nem vetkőzteti
ki őket eredeti mivoltukból vagy munkakörükből, hiszen
majdnem valamennyi társukban él ez az ösztön kisebb-nagyobb mértékben
és azt házuk táján, ruházatukban, vagy az élet legapróbb megnyílvánulásában
kifejezésre juttatják. MŰVÉSZETÜKNEK
alapeleme a szín. Ez kerül a logikus tervekre sok égő vörösben,
keverve a nap aranysárgájával. Ez a színáradat egy tömegjelenetnél,
teszem azt egy bogártelki konfirmációnál már több mint látomány. A
száz meg száz szalag lobogása, a túlméretezett párták körívjeinek
csillogása, az egymásba torlódó vállfűk kereszteződése a
ritmus és a zene ingerével hat érzékeinkre: miközben az orgona sivító
hangja hasonló magas skálában olvad össze a színakkordokéval, hogy
együttesen emeljék fel a lelkeket a végtelenség érzetébe. E harsogó
öröm azonban sohasem éri utól a nagypénteki gyász zöld, kék, lila
harmóniájának értékét. A ruházat
testet összetartó szabása egyben a mozdulatok irányítója. Annak a
kis keszkenőnek, amit a leányzó hóna alá tesz, mikor ünneplőbe
indul, nem szabad onnan elmozdulnia, mert az fékezi a viselkedést az
alkalomhoz illően. Ellenben ami a testet és a lelket feloldja itt,
az a tánc. Többet jelent, mint bárhol, mert az egész ifjúság vére
lobog benne. Természetes levezetője az ősi ösztönöknek úgymint
szerelem, becsvágy, virtuskodás stb. Ezeket az ösztönöket a népnél
vékony rétege borítja a civilizációnak. Hagyományok, titkos emlékek
élnek még ma is lelkük rejtett zugaiban. A kultúra csak fokozatosan
tudja kiirtani őket, például a fogfájást még mindig ráolvasással
vagy foghagymával gyógyítják, de már a hiányzó fogak helyére
fogsort tétetnek. Hisznek a tehén trágya gyógyító erejében, de azért
már ott fekszik az „Orvos a családban”
című könyv is a mestergerendán. Egészségi okokkal védik
ki, hogy miért festik kékre némely helyt a ház falát, fehérneműt
stb. Azt mondják, hogy ezt a
színt elkerüli a légy. Mivel azonban minél szélesebb a vállfű
hímzése, annál mélyebb a vászon kékítése, az igyekezetben mégis
csak az az igaz, hogy az így átfestett ruhadarab kevésbbé piszkolódik.
Ezzel a felfogással és színnel aztán rokonságot tarthatnak a hortobágyi
csikósokkal. A
kalotaszegi asszony nyelve pereg a fonóban, mint az orsó. Franciás fínomsággal
használja a félidőket; pl. „mennyi barackot veve?”; vagy „Török
Márton csalva lelé magát”. Egyszerre eregeti a kendert s meseszálat.
Ajkáról, erről a titkos forrásról feltörnek az elmerült régi
idők bányamélyéből a maradékról-maradékra átmentett szólamok
Valkai Ilonáról, Finta Ilonáról és a „leghősibb” rigmus,
hogy „eljöttünk versekkel, most tanúlt végekkel”. Erre a tiszta
zengő nyelvre tanítják a kalotaszegi édesanyák gyermekeiket.
Csoda-e hát, ha a magyar stílus két nagy mestere kalotaszegi. Ravasz László,
aki Bánffyhunyad gyermeke, és Ady Endre, aki, hogy szavait idézzem:
„Büszkén hordta homlokán jelét annak, hogy nagyanyja a
kalotaszentkirályi templom küszöbét taposta”. Pedig az iskolán kívül
ez a nép mind ezideig maga fejlesztette és csíszolta önmagát.
Kisgazda nép lévén idegenbe nem áll be cselédnek, s ha világot is járt,
házasságával nem megy túl a faluján, hiszen ezért „nagyon le volna
nézve”. Itt találja a falukutató az első feleletet amikor
felteszi a kérdést: hogyan lehet az, hogy ez a nemes szép fajta magyar
nem akar szaporodni? Az érdekből vagy unalomból kötött házasságokban
ez természetes. Ez az oka a gyakori válásoknak is. Mindez eltereli
figyelmüket az élet értelme felől az üres cifrálkodásba és
sokszor azt vallja, hogy meg kell lenni a lakkcsizmának vagy a drága gyöngyös
bojtoknak még az ősi földek árán is. Ezt az eltolódást aztán jól
kihasználta az idegen portékákat áruló szatócs. A második felelet a
kérdésre egy általános panasz: manapság nincs, aki az ifjú anya körül
elvégezze azokat a teendőket, amiket hajdan a bába elvégzett: mosás,
főzés stb. Én remélem, hogy gazdaasszonyköreink megalakulásával
ennek a kérdésnek megoldását is tervbe vehetjük, mert asszony dolgait
csak asszony értheti és oldhatja meg. A közösség
érzése amúgy is él ha vígalomról van itt szó. Farsangon „Pótlás”-ba
állanak össze a kalotaszegi asszonyok; azaz egyik kipótolja a másik
adományát, míg megfelelő mennyiségű kürtőskalács és
mézes pálinka gyűl össze egy vídám éjszaka mulatságaihoz. Tánc,
ének, maszkurázás járja ilyenkor, anélkül azonban, hogy férfi ember
betehetné oda a lábát, mert ez esetben a „Pótlás” törvényei
szerint az a csúfság érné, hogy letépnék róla a nadrágját. Ebbe a
mozgékony temperamentumú világba bocsássa le gyökereit a magyar
balett gondolata. Ez az agyagos, terméketlen föld szellemi televény,
melynek savát-borsát fiai és leányai művészetükön át ezer féle
alakban tárják szemünk elé. És ez a művészet ma már
kiteljesedett, nem kér sehonnan hatásokat, hanem önmagában visszaadja
az általános emberi kultúrának azt, amit egykor tőle kölcsönbe
kapott. (Megjelent
a Kolozsvári Szemle 1944. júniusi számában) Onács Margit Izabella, mindenki Margit nénije, 1913
december 4-én született Magyarvalkón és 2002 október 14-én, 89. életévében
halt meg, két nappal zene akadémiai kolléganője és barátnője,
Szabó Margit Klára tanárnő után, Kolozsváron. Iskoláit a Mariánumban végezte, 1942-ben pedig a
Zeneakadémiát Kolozsváron, Viski János rektorsága idején. Dolgozott
mint tisztviselő, zongoratanárnő, 1949-től pedig a Felsővárosi
református (Kakasos) templom kántornője, gyerekek hitoktatója több
mint 30 éven át. Késő nyugdíjas koráig lelkes presbiter
ugyanott. Bár korán elkerült Valkóról, mégis e gyönyörű,
két fallal körülvett templom és a falu egész életét meghatározta.
A templom falába épített két emléktáblán is olvasható anyai ágú
rokona neve: Miháltz Elek pap (1871) és Miháltz Ákos pap (1905), kikre
Margit néni rendkívül büszke volt, leszármazottaikkal pedig állandó
kapcsolatot tartott fenn élete végéig. Háza mindig nyitva állt rokon,
barát számára és egy kis sütemény, kompót, sokszor bőséges
eledel is akadt a vendég részére. Ilyenkor felidézte gyermekkora színhelyét,
a számára oly kedves Valkót, a sok ismerőst és azok minden rokoni
ágát, nekünk hallgatóknak is úgy tűnt, hogy vele együtt
robogunk a családi hintón a bálba. Édesapám, Szabó Géza zongoraművész, főiskolai
tanár, 23 évig volt élettársa. Szeretetet, gondoskodást nyújtott apámnak. Örülök, hogy egy évvel ezelőtt beválthattam régi
ígéretem és elvittem Margit nénit falujába, a Vasvári emléknapok ünnepségére.
Sok meghívott vendég volt, kik szintén elbűvölve hallgatták
Margit néni régi valkói emlékeit. Két hónap múlva egy másik ünnepség keretén belül
az a megtiszteltetés érte, hogy Valkó díszpolgárává avatták.
(Sajnos, betegsége megakadályozta személyes jelenlétét). Röviddel utána
elhunyt. Emléke legyen áldott! Szabó
Zsuzsa
Petőfihez Istent
is káromol szentségtelen ajak, Borostyánidon
is hagyján rágódjanak A
földi férgek, kik nem tudják mi a gyöngy, S
korlátolt látkörük csak egy darab göröngy. Féktelen
rohammal rakonczátlan modor S
darabos költészet mivel vádoltatol, Ki
azért érdemlesz tán csillogó érmet, Mert
ledorongolod az erényt s szemérmet? Gyarló
férgek, gyémánt ily nagydarabba’ még A
magyar költészet kincstárában nem ég, S
még szögletivel is ez óriás gyémánt Végetlen
ragyogand tündöklő nap gyanánt. Honunk
szűk köréből a hír felragadta, És
a világköltők sorába avatta, S
cser-koszorujához harczos nemzetünknek A
szelid muzsák is borostyánszált tűznek. Több
ő mint üstökös, több mint költőkirály, Ezeknek
pályájuk elébb-utóbb lejár; Ő
nem fog elhúnyni Árpád nemzetével, Örök
ifjú marad ezredek tüntével. Lánglelked
lerázta korlátló nyügeit, Mért
is vesztegelnél csodaszellem te itt? Vágyai
e földről felebb emelkednek A
világrendszert átölelő lelkednek. Itt
is miénk voltál, ott is a miénk vagy, Tőlünk
bír a világ, te itt is ott is nagy, Sugárit
reánk is szórja dicsőséged, Isten
jó kedvében adott nekünk téged. Földmives
volt nekem az édes apám is, E
foglalkozás szállt örökségül rám is, Szeretett
a sors egy sanyaru élettel, Jól
tette, legalább nem kényeztetett el. Igy,
daczára az ő mostoha kezének, Sok
más ezereknél boldogabban élek, Mert
megtanultam azt nyereségül venni, A
mi tán sokaknak teher szokott lenni. Sohase
vágyódtam czifra palotára, Tudva,
hogy a fénynek terhes gond az ára: Kis
házamnak törpe ajtója, szemöldje, Rajta
a kis gond is meggörbedve jő be. Ha
röpült a hintó tátos paripája, Nem
tekinték soha sovár szemmel rája, E
szavak szolgáltak lelkem nyugalmára: Csálé
Szőke, Bodor, ki a barázdára! Ha
szántó munkámmal vígan bibelődtem, A
természet könyve feltárult előttem, Abból
olvasgattam, abból tanulgattam, S
családomhoz este nyugodt szívet hoztam; Családom
nyájas jó estével fogadott, Estebédemhez
a munka fűszert adott, S
a megelégedés édes szózatára Nyugodtan
hajoltam az álom karjára. Ha
jött a vasárnap, és zengett az ének, Mentem
hálát adni ég s föld Istenének, Legfőbb
boldogságom e helyen találtam, Mert
itt minden embert testvéremül láttam. Szántszándékkal
köztök egynek se vétettem, S
a ki nekem vétett azt elfelejtettem; S
nem dicsekszem vele, Isten látja lelkem, Sok
szegény áldott meg egyszer-másszor engem. Ki
ily szépen derült s jó napokat látott Kivánhat-e
több jót s nagyobb boldogságot? Ha
újból születném, ha még egyszer élnék, A
sorstól egyebet ekémnél nem kérnék. Isztikém
maholnap nyugalomba teszem, Mert
mint én a földdel, ugy bánt a sors velem, Arczom
felszántotta sűrű barázdával, És
behintegette a halál magvával. Az
1858-as kolozsvári kiadás nyomán (Hory Farkas: Költeményei)
Ahova a művészek szívesen
térnek vissza Jeles
évnek számít a Szilágy megyei Zsobok történetében az 1996-os
esztendő. Az egykori „Gödörfalu” – ahova őseink az
ellenség elől menekültek – közelebb került a „nagyvilághoz”.
Ehhez nemcsak a bekötőút járhatóvá tétele járult hozzá, hanem
a Bethesda gyermekotthon és Szórvány-iskolaközpont felépítése is.
Dr. Molnár János professzor és lelkész-felesége Irma asszony szervező
munkájának és konok hitének köszönhetően az 1996–97-es
iskolai évben már érkeztek az első lakók a 80 férőhelyes
otthonba: árvák, hátrányos körülmények között és szórványvidéken
élő gyermekek. A házaspár segítségével valósulhatott meg
Simonfy Dani Irén, amatőr festőművésznő és a
Zsobokra ingázó Essig Klára rajztanárnő álma is. Nemsokára képzőművészek
érkeztek ebbe az eldugottnak számító – mindössze 350 lelket számláló
kis kalotaszegi faluba – alkotni, értékeket megörökíteni tusban,
rajzban, olajban. Az első képzőművészeti alkotótábor 9
tagot számlált, a mostani, a július 15-dikén beindultat már a VIII-ik
sorszámmal jelölik és közel 30 visszajelzés érkezett a részvételi
kérésre. Az alkotótábor elnevezése egyhamar a „nemzetközi” jelzővel
bővült. Erdélyieken kívül elfogadták a meghívást magyarországi,
kárpátaljai, dániai, svájci és németországi művészek is.
2000-ben újdonságnak számított a kerámiai kurzus bevezetése az
otthon gyermekei és a résztvevők számára – külföldi segítséggel.
Az optimális munkalehetőségekért a fizetség fejenként egy-egy
alkotás, amely a Bethesda Otthon állandó kiállítását gazdagítja. A
tábor idején eddig készült közel 300 munka egy olyan gyűjtemény
alapját képezi, amely bemutatja egész Kalotaszeget – régi házaival,
faragott kapuival, műemlék templomaival, színes népviseletével és
nem utolsó sorban dolgos embereivel. A szervező továbbra is Essig
Klára festőművésznő, aki olyan programot igyekszik összeállítani
a résztvevőknek, amely megtermékenyítő ihletforrást jelent
számukra. Kevés az a kalotaszegi falu, amelyet ne látogattak volna meg
a művészek. Az esti órákra megbeszélésekre kapnak meghívót közéleti
személyiségek, többek között: Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Csávossy
György, Szentimrei Judit, Kallós Zoltán, Nagy Olga, Faragó József, Péntek
János, Pozsony Ferenc, Sinkó Kalló Katalin, Kötő József, Németh
Júlia. Nagy a
varázsa a zsoboki képzőművészeti alkotótábornak. Bizonyíték
erre a „visszatérők” kis csapata: Botár Edith, Fodor Éva, Lészai
Bordy Margit, Benkóczy Péter, Tompos Opra Ágota, Forró Ágnes, melléjük
felsorakozik Szabó Vilmos, Petkes József, Szabó Ferenc és nem utolsó
sorban Banner Zoltán művészettörténész, a táborzáró kiállítások
szóvívője. A művészi
műsorok állandó, szívesen látott vendége Ruha István hegedűművész
és kísérője Botár Katalin. A Kalotaszegről elszármazott Buzás
Pál zongoraművész is folytatja a már évekkel ezelőtt
megkezdett hangverseny-sorozatát. A Zsobokon készült képzőművészeti
alkotásokkal minden egyes alkalommal megismerkedhetett a kolozsvári közönség
is, a Gy. Szabó Béla, a Korunk, valamint a Reményik Sándor Galériákban
megrendezett tárlatokon. Végszóként
egy, az érdekelteket izgalomban tartó tervről. A Reményik Sándor
Művészstúdió Alapítvány felvállalta a lassan pusztulásnak
induló kalotaszegi népi kultúra megőrzését és átadását. A képzőművészek
adományából sikerült Zsobokon egy telket vásárolni és erre Alkotóházat
álmodni, Müller Csaba-Makovecz tanítvány-tervei alapján. Helyet kapna
benne az eddig folytatott festészeti, grafikai, szobrászati tevékenységet
biztosító műtermeken kívül kerámia, kő- és fafaragás, bútorfestés,
textilműhely, de jutna hely a hagyományos kalotaszegi fazekasságnak
és kályhacsempe-készítésnek is. Ott szeretnénk lenni mihamarabb az Alkotóház felavatásán! S.
Muzsnay Magda (XXIX. rész) Bethlen, Beszterce és Naszód (folytatás) Kirándulási sorozatom előző részében szót
ejtettünk Somkerék református műemlék-templomáról és említést
tettünk a Beszterce közelében lévő Besenyő falu hajdani, gótikus,
szász, evangélikus templomáról, amelyet új gazdái szokatlan módon (ízléstelenül)
átalakítottak. A továbbiakban áttekintettük a híres erdélyi város,
Beszterce történelmi múltjának nevezetesebb mozzanatait, megemlítvén
néhány művelődési vonatkozású eredményt is. A továbbiakban „vegyük szemügyre” (most már csak
gondolatban) azokat a besztercei látnivalókat (leginkább egyházi és
kulturális, valamint történelmi vonatkozású műemlékeket),
amelyeket évtizedekkel ezelőtt a magyarlónai hajdani kirándulócsoport
tagjai megtekintettek. A középkori város Főterén áll Beszterce
legnevezetesebb egyházi műemléke, a szászok evangélikus temploma.
Egy sokkal régebbi templom helyén kezdték el építeni a XV. században,
gótikus stílusban. A híres olasz építész, a luganoi Petrus Italus
fejezte be 1560 és 1563 között. Tőle származnak a templom külső
és belső reneszánsz részletei. A templom 75 m magas tornya az egész
várost uralja. A toronyból gyönyörű kilátás nyílik a városra.
A templom egyik nevezetessége a XVI. századból származó igen szép, kőből
faragott szószék. Érdemes megnézni a szentélyben lévő késő
gótikus és reneszánsz fa ülőpadokat és a XVI–XVII. századból
származó keleti szőnyegeket. Ezeket az értékes szőnyegeket
annak idején az itteni gazdag kereskedők ajándékozták a
templomnak, akárcsak Brassóban, Segesváron, Nagyszebenben és más erdélyi
szász városokban, ahol szintén keleti szőnyegek ékesítik a szászok
templomait. A besztercei templom hajóját hajdani céhzászlók is díszítik. Kirándulásaink alkalmával mindig végigmentünk a Főtér
északi oldalán, a XVI–XVII. századból származó „lábasházak”
előtt, amelyek a régi kereskedelmi és vásárhely árkádos épületei.
A szászok Kornmarkt-nak, a magyarok Búzaszernek, a románok pedig Şugalete-nek
nevezték ezt a házsort. A város másik egyházi műemléke a volt
Ferenc-rendi templom, amelyik 1270–1280 körül épült kora-gótikus stílusban.
A későbbi kiegészítések a XIV. századból valók. Szentélye a
korai cisztercita templom egyszerűsített megoldását mutatja.
Eredetileg csarnoktemplom alaprajzú volt, de belsejét barokk stílusban
teljesen átalakították. A sok átformálás ellenére is megmaradt néhány
XV. századi falfestménye (freskója). A templomot a XIX. században a görögkatolikusok
vásárolták meg. Kirándulásaink idején ez a templom már görögkeleti
templom volt. A XV. században épített városfalakat, bástyákat és
tornyokat 1856-ban bontották le. A város 10 bástyájából és tornyából
csupán egy maradt meg, a Bognár-torony, amelyet és a közelében lévő
várfal-maradványokat a védő folyosóval együtt restaurálták. Jelentős
építészeti emléke Besztercének a XVIII. században épült késő-barokk
ízlésű római katolikus templom is, középtornyos homlokzatával
és szép belső berendezésével. Nevezetes épülete a városnak a XVI. századból származó,
kőből épült evangélikus papilak, valamint a hajdani János kőműves
mester háza. Ez a neves építőmester Petru Rareş moldvai vajda
szolgálatában is dolgozott. A híres besztercei ezüstművesek XVI. századi épületében (céhházában) lelt otthonra a város múzeuma, amely 1951-ben nyílt meg. Régészeti anyagában sok ókori és szkíta lelet található. A múzeum értékes történelmi, természettudományi és néprajzi részleggel rendelkezik. A város fölé magasló Várhegyen (Burgberg) állt a XV.
században Hunyadi János vára, amelyet a szászok lebontottak és kőanyagát
felhasználták a városfalak és védőbástyák építéséhez. A Várhegy
638 m magas csúcsáról igen szép kilátás nyílik a városra és a környékre. Kirándulási sorozatunk következő részében
„felkeressük” Beszterce-Naszód megye második „névadó” városát,
Naszód kisvárost és közvetlen környékét. Továbbra is arra kérem
kedves olvasóinkat, hogy tartsanak velünk következő kirándulásainkon
is. (Folytatjuk) Ricci
József
Erdélyi települések lakosságának
vallási megoszlása 1900-ban (15. rész) Sorozatom előző, 14. részében zömében Fehér
megyei települések statisztikai adatait tártam olvasóink elé.
Most kissé változatosabb a felsorolt 10 erdélyi település megyénkénti
megoszlása: 3 helység Kovászna megyében található (Barót, Gelence
és Kovászna), 2 település (Aranyosgerend és Feketelak) a mai Kolozs
megye része, 2 település Hunyad megyében helyezkedik el (Bácsi és Hátszeg),
egy-egy település pedig Brassó megyében (Barcaújfalu), Szeben megyében
(Erzsébetváros) és Beszterce-Naszód megyében (Felőr) található.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy az alábbi 10 település a múltban
nem kevesebb, mint 6 történelmi vár megyében helyezkedett el: Barót,
Gelence és Kovászna a hajdani Háromszék vármegye része volt. Bácsi
és Hátszeg (akárcsak napjainkban) a múltban (is) Hunyad vármegyében
volt. Feketelak és Felőr a hajdani Szolnok-Doboka vármegye területén
sorakozott fel. Aranyosgerend a hajdani Torda-Aranyos vármegye, Barcaújfalu
Brassó vármegye, Erzsébetváros pedig a hajdani Kis-Küküllő történelmi
vármegye részét képezte. Ezek után lássuk a számok tükrében, hogy több mint
100 évvel ezelőtt milyen felekezetekhez tartozott a 10 település
hajdani lakossága. 1.)
ARANYOSGEREND (Román hivatalos neve: Luncani. Régebbi magyar és
román neve: Gerend és Grind). Első okleveles említése: 1268
„terra Gerende”, 1270 „villa Guerend”. Lakosságának vallási rétegződése
1900-ban: 600 református, 508 görögkatolikus, 81 izraelita, 16 unitárius,
13 római katolikus és 11 görögkeleti. 2.)
BARCAÚJFALU (Román neve: Satu Nou, régi román neve: Nou, német
neve: Neudorf-Burzenland). Első okleveles említése: 1404
„Newdorff”. Lakossága vallás szerint: 790 evangélikus, 209 görögkeleti,
16 görögkatolikus, 14 református, 5 római katolikus és 1 unitárius. 3.)
BARÓT (Román neve: Baraolt). Első okleveles említése: 1224
„universus populus incipiens a Warus usque in Boralt”, 1332
„sacerdos de Borough”. Népessége vallások szerint 1900-ban: 1634 római
katolikus, 443 református, 73 unitárius, 58 görögkatolikus, 42 evangélikus,
35 görögkeleti és 23 izraelita. 4.) BÁCSI
(Román neve: Băcia, német megnevezése: Schäferdorf). Első
okleveles feljegyzése: 1332 „sacerdos de Bachi”. 1900-ban így nézett
ki hajdani lakosságának vallási megoszlása: 279 református, 253 görögkeleti,
117 görögkatolikus, 34 római katolikus, 8 evangélikus és 1–1 unitárius
és izraelita. 5.)
ERZSÉBETVÁROS (Román hivatalos neve: Dumbrăveni, régi
magyar neve: Ebesfalva, régebbi román megnevezései: Elisabetopole és
Ibaşfalău, német elnevezései: Eppesdorf és Elisabethstadt.)
Első okleveles előfordulása: 1332 „sacerdos de Ebes”.
Lakosságának vallási sokszínűsége több mint 100 évvel ezelőtt:
1146 görögkatolikus, 1013 római katolikus, 835 református, 409 evangélikus,
303 görögkeleti, 116 izraelita és 81 unitárius. 6.)
FEKETELAK (Mai és régi román neve: Lacu és Lac.) Oklevélben először
1329-ben jelenik meg, „poss.Laak” feljegyzéssel. Lakóinak vallási rétegződése
1900-ban: 483 református, 335 görögkatolikus, 16 izraelita, 9 római
katolikus és 2 görögkeleti. 7.)
FELŐR (Román neve: Uriu, régebbi román megnevezése: Uriu
de Sus, német nevei: Er és Ur, szász neve: Er.) Oklevélben először
1405-ben jelenik meg „villa Felewr” feljegyzéssel. Lakóinak vallási
megoszlása több mint 100 évvel ezelőtt: 701 református, 245 görögkatolikus,
113 római katolikus, 58 izraelita és 1 evangélikus. 8.)
GELENCE (Román neve: Ghelinţa, német elnevezése: Gälänts.)
Okleveles felemlítése: 1567 „Gelencze”. Lakóinak száma felekezetek
szerint 1900-ban: 2465 római katolikus, 251 görögkatolikus, 90 református,
4 unitárius, 3–3 görögkeleti és izraelita és 1 evangélikus. 9.)
HÁTSZEG (Román neve: Haţeg, német megnevezései: Hotzing és
Hatzeg, szász neve: Wallenthal). A település oklevélben először
1315-ben jelenik meg „villicus de Hatzak” bejegyzéssel. Lakosságának
vallások szerinti rétegződése: 887 görögkeleti, 479 görögkatolikus,
446 római katolikus, 297 református, 213 izraelita, 36 evangélikus és
9 unitárius. 10.) KOVÁSZNA (Román neve: Covasna, német neve:
Kovasna). Első okleveles megjelenése: 1567 „Koazna, Kovászna”.
1900-ban így oszlott meg felekezetek szerint Kovászna lakossága: 3036
református, 767 görögkeleti, 436 római katolikus, 142 görögkatolikus,
56 unitárius, 33 evangélikus és 27 izraelita. (Folytatjuk) Ricci
József Tordaszentlászló festőfiára, GYÖRKÖS MÁNYI ALBERTRE emlékeztek halálának tizedik évfordulóján az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, valamint a festő tisztelői, barátai és volt munkatársai. Kolozsváron
a Györkös Mányi Albert Emlékházban kiállítás nyílt a festő
reprezentatív képeiből, Tordaszentlászlón a festő sírjára
az EMKE nevében Dáné Tibor Kálmán helyezett el koszorút, Szőke
Zoltán lelkész-esperes pedig rövid imádságban emlékezett az eseményre. Az évfordulóra
következő lapszámunkban még visszatérünk. * Alapításának
15. évfordulóját ünneplő Tordaszentlászlói Énekkar nőtagjai
és a Nagyatádi Testvérkórus tiszteletére kalotaszegi
kézimunka-kiállítást szerveztek a Pap utcai iskolateremben. Az
akasztalatos (fonal v. fonottkeresztszemes), vagdalásos (vágattos) és
írásos hímzéstechnikával készült mintadarabok nagy érdeklődésnek
örvendtek annál is inkább, mert a kiállítás egybe esett mind a Kárpát-medencei
Szent László nevű települések küldötteinek VIII. találkozójával,
mind pedig a XIV. Szent László-napi kórustalálkozó és II. falunap
eseményeivel. Többek között, a kiállításon helyet kaptak az Énekkar
munkáját elismerő oklevelek, emléktárgyak, dokumentumok, illetve
az Énekkar helyi vászon- és bőrhímzés eredeti motivumaiból
ihletődött és egyedien szép kóruszászlója is. * A XIV. Szent
László-napi kórustalálkozót és Tordaszentlászló II. falunapját
megtisztelte jelenlétével a Balatonalmádi fúvószenekar, valamint
ennek tánccsoportja is, amely megérdemelt közönségsikert aratott
mindkét rendezvényen. B.
Z. I.
|
||||
|
