A lap alpításának évei:
1890. - Gyarmathy Zsigáné
1912. - Kós Károly
1990. - Vasas Samu
KALOTASZEG KULTURÁLIS KÖZÉLETI HAVILAP
Újra Gyarmathy Zsigánéról

                     Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott a Gyarmathy Zsigáné, kalotaszegi nagyasszonyunk munkásságával, életével, a tetteinek felelevenítésével foglalkozó méltatások száma, segítvén ezáltal a köztudatban való végleges beillesztését. Gondolunk egyrészt az írott sajtótermékekre, a Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából című Gyarmathyné – opus újranyomására, másrészt a Duna televízióban sugárzott összeállításra, a nagyasszony arcképének a megmintázására és számtalan emlékét idéző egyesületi összejövetelre, ünnepélyre, iskolai irodalmi – néprajzi vetélkedőre – s lehetne folytatni a felsorolást.
                     Ehhez csatlakozik most Csetriné Lingvay Klára szerzőnő az Erdély és Partium történetének kiemelkedő női személyiségeit bemutató kötete. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadásában megjelent munkát (2001) Tőkés László püspök ajánlja figyelmünkbe: … „ezekből az írásokból sűrített formában sugárzik elő az az erkölcsi – szellemi és hitbeli erő, amelyről nagyasszonyaink a magyar történelem viharos századaiban oly fényesen tanúságot tettek, s melyből kiviláglik, hogy »az igazság felmagasztalja a nemzetet« (Példabeszédek 14, 34).”
                     Az írónő kötete előszavában jelzi, hogy – mivel a történelmet férfiak írták, nőkről ritkábban szóltak a krónikák „ebben a férfiak uralta világban”, pedig a feldolgozandó anyag ott lapul az emlékiratokban, családi levelekben. Négyszáz év történelmének női személyiségeit kívánja megrajzolni, előbb azonban tisztázza a nagyasszony szó jelentéstartalmát: „Mindahány a maga korában kiemelkedett asszonytársai sorából azáltal, hogy mindig tökéletességre, tartalmas életre törekedett. Ezeket a főúri hölgyeket, vagy polgári rendű nőket, akik azt tekintették sorsuk értelmének, hogy a közösségért, családjukért, népükért éljenek, tegyenek valamit másokért, azok felemeléséért, s életük során ezt az eszmét valóra is váltották, összefoglaló néven nagyasszonyoknak nevezzük.” Álljon itt a kötetben megidézett tizenöt nagyasszony neve: Szilágyi Erzsébet, Károlyi Zsuzsanna, Lorántffy Zsuzsanna, Lónyay Anna, Bornemissza Anna, Zrínyi Ilona, Árva Bethlen Kata, Petrőczi Kata Szidónia, Pekry Polixéna, Daniel Polixéna, Cserei Heléna, Maderspach Károlyné, Gr. Teleki Blanka, Lővei Klára, Gyarmathy Zsigáné. Felemelő érzéssel olvassuk a kiváló tetteikről szóló leírásokat és csak sajnálni tudjuk, hogy ezalkalommal szűkösebb keretünk miatt nem foglalkozhatunk külön-külön mindegyikükkel.
                     Ebben a színes nagyasszonyi csokorban méltó és megtisztelő elhelyezést nyert a Gyarmathy Zsigánét megjelenítő kötetzáró írás. A magyargyerőmonostori születésű papleány, Hory Etelka gyermekévei szülőfalujában teltek el. Neveltetésében egyaránt része volt szüleinek, költői hajlamú édesapjának és a jó háziasszony édesanyjának, a kalotaszegi hagyományokat ápoló s továbbadó faluközösségnek. Mély nyomot hagytak a cseperedő kislányban az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc Vasvári Pál által irányított helyi eseményei. Mindezekről későbbi írásaiban emlékezik. Tizesztendős korában Kolozsváron leányneveldében tanul, hazatérése után pedig kalotaszegi népdalgyűjtésbe fog, amit el is küld Gyulai Pálnak.
                     Élete fordulópontjához ér 1862-ben, ekkor férjhez megy Gyarmathy Zsigmondhoz és átköltözik Bánffyhunyadra. A Gyarmathy-házaspár megkezdi áldásos kalotaszegi munkálkodását. A nagyasszony a gyermeknevelés mellett irodalommal és népművészettel foglalatoskodik. Katinka álnév alatt közölt induló írásai után szülőföldje, gyermekkori élményei ábrázolásával, népművészeti tárgyú cikkeivel, novelláival és regényeivel vált egyre ismertebb írónővé. Közben a tárgyi néprajz iránt is egyre mélyebb vonzalmat érez, gyűjtésbe fog, feléleszti és ország-világ előtt népszerűsíti a kalotaszegi varrottast. Kiállításokon vesz részt, a háziiparral megélhetést biztosít szeretett tájegysége lakósainak. Bánffyhunyadi otthona hovatovább a vidék kiemelkedő szellemi köypontjává válik. A legfelsőbb körökkel történő levelezése mellett néprajzosok, festők, írók látogatnak hozzá, Kalotaszegre és kérik tanácsát. Jankó János, Malonyay Dezső, Munkácsy Mihály, Körösfői Kriesch Aladár, Watter Grane és mások neve fémjelzi az egyre növekvő, kiteljesedő érdeklődést.
                     Köszönjük Csetriné Lingvay Klárának, hogy kötetében megcsillantotta kalotaszegi nagyasszonyunk elévülhetetlen érdemeit, mely érdemekhez feltétlenül hozzá kell tennünk az 1890-ben Herrmann Antallal közösen alapított és támogatott Kalotaszeg lapot is.
                     Végül idézzük a szerzőnő Gyarmathynét bemutató írásának zárószakaszát: „Gyarmathy Zsigáné egy fél évszázadon át volt Kalotaszeg művészeti és szellemi életének vezetője, irányítója, a vidék patrónája. Méltán nevezték el Kalotaszeg nagyasszonyának. Halála után is hű maradt szülőföldjéhez: ott nyugszik a bánffyhunyadi árnyas temetőben”.

Buzás Pál

Megjegyzés

Köszönjük norvégiai támogatóink alábbi pénzadományait lapunk támogatására:
Tamás Ferenc 250 norvég korona
Kalamrá Irma 250 norvég korona
Horváti György 250 norvég korona
Összesen 750 norvég korona
Támogatja a Communitas alapítvány


Kós Károly életműve a harmadik évezred elején


                    2001. május 8–10. között Budapesten zajlott le az a rangos nemzetközi konferencia a Hungaria Nostra Foundation of Los Angeles fő támogatásával, amely a fenti címet viselte. A konferencia célja: „felmutatni a közel egy évszázadot átívelő Kós Károlyi életműből mindazt, ami élő üzenetnek számít a harmadik évezredbe belépő magyar társadalom és kultúra számára. Felmutatni, elemezni és értékelni tehát Kós Károly kreatív magatartásmódját, értékmentő tevékenységét, közösségteremtő erejét, a kulturális irányítás és a közéletiség terén megmutatkozó magasrendű szellemiségét, a vert helyzetből talpraállni és kiemelkednie képes, sokoldalú, ötletekben hallatlanul gazdag és valóságos eredményekre vezető aktivitását, a településfejlesztéssel, az építészettel, az irodalommal összefüggésben megnyilvánuló esztétikai, erkölcsi-filozófiai gondolkodásmódját, végül és lényegében első helyen művészi alkotóerejét.”
                     A konferencia céljának megfelelő tematika is rendkívül változatos volt, amely minden oldalról igyekezett bemutatni és megvilágítani Kalotaszeg apostolának ránk hagyott életművét és annak kisugárzását a magyar építészetre, a környezetalakítás és településfejlesztésre, a magyar irodalomra és műemlékvédelemre, a magyar oktatás-művelődés és közéletre, valamint Erdély és nemzetközi szerepére. A konferencia színhelye a Kós Károly által tervezett Fővárosi Állat- és Növénykert, illetve a Magyar Írószövetség Székháza, valamint a Wekerle-telep Társasköre volt. Az utóbbi munkája révén a Telep parkjában áll Kós Károly szobra, amelyet Dr. Boros Péter miniszterelnöki főtanácsos és Timár Béla telepi polgármester közreműködésével koszorúztunk meg a Kós Károly téren.
                     A konferencia további támogatói: Budapest, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma-Gazdasági Minisztérium – Oktatási Minisztérium, Országos Műemlékvédő Hivatal, Nemzeti Kulturális Alapprogram, Fővárosi Önkormányzat, Wekerle-telep Társaskör, Fővárosi Állat- és Növénykert, Magyar Írószövetség, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Magyar Építészkamara, Budapesti Építészkamara. A konferencia védnökei voltak Martonyi János külügyminiszter, Matolcsy György gazdasági miniszter, Pokorni Zoltán oktatási miniszter, valamint a Határon Túli Magyarok Hivatala. Díszvendégeink voltak Kós Andárs szobrászművész, Czeglédi Enikő tanár, valamint a Kós család leszármazottai. A konferenciát a MUNDUS Magyar Egyetemi Kiadó rendezte, szervezőbizottsága pedig Visy Zoltán elnök, Szaló Péter, Schiffer János, Entz Géza, Cselovszki Zoltán társelnökök, Persányi Miklós, Biernaczky Szilárd főtitkárok, valamint Gall Anthony, Voigt Vilmos, Pomogács Béla, Pintér Tamás, B. Wallner Erika, Tenkács Márta tagok voltak.
                     A konferencia résztvevői között Erdély, valamint Kalotaszeg képviseletében ott volt többek között Balogh Ferenc, Benkő Samu, Boldizsár Zeyk Imre, Cseke Péter, Egyed Ákos, Eszenyei Béla, Faragó József, Gábor Dénes, Józsa István, Kántor Lajos, Keszeg Vilmos, Kónya Ádám, Szabó Zsolt, Szőcs Géza. Magam két témában tartottam előadást: A „Kalotaszeg” című lap múltja és jelene, valamint a kevesek által ismert: Kós Károly tervezte kalotaszegi kapu Tordaszentlászló község határában, a sztolnai hídnál. A rendkívül magas szintű és igen jól szervezett három napos konferencia anyagából folyamatosan közlünk rezüméket, a Kós-konferencia teljes anyagát pedig a MUNDUS Magyar Egyetemi Kiadó kötetben adja közre.
                     Következzen tehát a mutatványok a Kós-konferencián elhangzott tanulmányokból, előadásokból és értekezésekből:

Boldizsár Zeyk Imre.


1. Visy Zsolt (Budapest) Kós Károly és a transzilvanizmus
2. Cseke Péter (Kolozsvár) Kós Károly és az erdélyi falu
3. Dávid Gyula (Kolozsvár) Kós Károly, a könyvkiadó
4. Gráfik Imre (Budapest–Szombathely): Néprajzi örökség, tárgyi műveltség Kós Károly életművében
5. Vízy László: Aki tudott magyarul építeni
6. Gyulai István (Budapest): Környezeti kultúra és a Wekerle-telep
7. Lampert Rózsa (Budapest): A Fővárosi Állat- és Növénykert története és építészete, különös tekintettel Kós Károlyra
8. Káich Katalin (Újvidék): Kós Károly kulturtörténete, szellemiségének üzenetjellegű sajátosságai.

Kós Károly és a transzilvanizmus
Visy Zsolt (Budapest)

                     Transzilvanizmus alatt szűkebb értelemben az erdélyiek, az erdélyi népek együttes akaratának a kifejezéseképpen kibontakoztatható egységes politikai, de legalább kulturális egységet lehet érteni, tágabb értelemben pedig minden olyan törekvést, amely egy terület történetileg, geopolitikailag és kulturálisan kialakult mégoly tarka szövevényében megkeresi a közöst, és ebben a közösben olyan kohéziós erőt fedez fel, amely bármilyen kívülről érkező nyomásnak képes ellenállni, vagy pedig alkalmas arra, hogy azokkal felvegye a harcot. Másként: egy adott térség mégannyira különböző csoportjai ellentéteiket félretéve és háttérbe szorítva összefognak egy magasabb cél érdekében. Az elv hátterében tehát a történelemből jól ismert képlet rejlik, az emberi és társadalmi konfliktusok okozója vagy elsimítója, az összefogás és a széthúzás dilemmája, a kisebb vagy nagyobb egység igaza, az egyéni és kiscsoporti érdeknek a társadalom nagyobb csoportjaival szembeni érvényre juttatása és háttérbeszorítása.                      Nem véletlen, hogy Erdély kapcsán ez az általános fogalom önálló nevet kapott. Nem véletlen, hogy az elmúlt századokban oly sokan latolgatták ennek az elvnek az alkalmazását az erdélyi kérdés megoldására kidolgozott elméletekben, mivel Transzilvánia tipikus helyszín ebben a tekintetben. Tipikus, mert évszázadok óta viszonylag elkülönülten élő, és éppen ezért eltérő kultúrájú népeknek ad otthont, és a politikai, földrajzi, kulturális elkülönülés nemcsak egymástól, hanem a külvilágtól is másoknál jobban lehatárolta őket. A gyér szláv lakosságra települő magyarság megteremtette ugyan többségét és biztosította hatalmát, ezt azonban idővel önként vagy kényszerűségből német és román ajkú népekkel osztotta meg, végül kisebbségbe került. Magyarország politikai hatalmának széttöredezésével már a 16. században megszületett Erdélyi fejedelemségben a transzilvanizmus bizonyos szempontból való megvalósulását láthatjuk, amit azután más formában a Habsburg hatalom magyarellenes, megosztó politikája konzervált. A megvalósult unió rövid ötven éve nem változtathatta meg a régen kialakult és számos előnyt is hozó erdélyi elkülönülés automatizmusait.
                     Kós Károly transzilvanizmusa rokon is, de különböző is minden egyéb transzilvanizmustól. Ez számos okra vezethető vissza, amelyek elemzésével nemcsak Kós Károly egyénisége bontakozik ki, hanem az a történelmi helyzet is, amikor inkább gyakorlati megfontolásokat és útmutatásokat, mintsem teoretikus csűrés-csavarást vagy politikai okosodást tartalmazó elmélete megszületett, és hatóerővé vált. Kós transzilvanizmusa szász származásában és tudatosan vállalt magyarságában, az erdélyi tájban és kultúrában gyökerezik. A szülőföld a táptalaja, az adja hozzá a legtöbb erőt, és így érthető, hogy mértékegysége az erdélyi társadalom, azon belül is a magyar közösség. A Trianon utáni időben világosan látja, hogy a magyarság megmaradásának záloga kulturális összefogása, kulturális autonómiája, és ezért nem habozott cselekedni, a legválságosabb időszakokban akár a politikai színtérre iskilépni. Tanítását és példáját sokan követték, hatása mindmáig érezhető.
                     A tarnszilvanizmusnak ma is vannak hívei. Érdemes kitérni ezekre a törekvésekre is, hiszen azt bizonyítják, hogy ez a gondolat nem életidegen, az erdélyieket nemzetiségre és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül foglalkoztatja, az erdélyi táj viszonylagos elkülönülése tehát ma is valóság.

Kós Károly és az erdélyi falu
Cseke Péter (Kolozsvár)

                     Találóan mondotta koporsója mellett Domokos Géza: fejedelmet temetünk. Valóban az országépítők közé tartozott egy országveszejtő században, akinek a figyelmét nem kerülték el a legkisebb erdélyi települések gondjai sem. Mindenhol ott volt, ahová a szükség szólította. Márpedig az sokfelé szólította. Gyepet szelídített, kopár domboldalakat gyümölcsösített, fiaival nemegyszer még a gyérnek mutatkozó búzavetést is megkapáltatta, szegény sorsú kalotaszegi fiatalok számára tangazdaságot létesített, a korszerű gazdálkodásra példát mutatóknak ellenszolgáltatás nélkül is gazdasági épületeket tervezett, a második világégés után pedig mezőgazdasági építészetre okította a leendő gazdamérnököket. Mindebből a Kós Károly-I magatartás számunkra a leglényegesebb: kellő szakértelemmel, leleményességgel, a kisebbségi helyzet megkövetelte többletmunkával létbiztonságot teremthetünk magunknak és utódainknak. Kós Károly és az erdélyi falu kapcsolata azonban nem szorítkozott csupán a megélhetést nyújtó korszerű földművelésre, okszerű gazdálkodásra. Kultúrák találkozásának, egymást megtermékenyítő televényének tekintette az erdélyi falut. Gazdag múltjával – európai jövendők ígéretének. Ezért is támogatta olyan szívesen a Duna-konföderáció eszméjében gondolkodó Erdélyi Fiatalok falukutatásait. Erdély és Kalotaszeg című munkáinak okán-jogán pedig a megtartó kisebbségi életstratégiák kidolgozói előfutárának és mesterének tudhatta magát.

A Fővárosi Állat- és Növénykert története és építészete, különös tekintettel Kós Károlyra
Lampert Rózsa (Budapest)

                     A Fővárosi Állatkert 1866 óta ugyanazon a területen működik, a Városliget vasút felőli szélén. Alapításában, építészeti, kertészeti és botanikai kialakításában minden korszakban a legnevesebb szakemberek vettek részt. Az első pesti Állatkert épületeit Szkalnitzky Antal és Koch Henrik építészek tervezték, de Hauszmann Alajos is közreműködött néhány épület létrehozásában. Sajnos a múlt század utolsó évtizedeiben a kert sok okra visszavezethetően lezüllött.
                     Az új Állatkert, amit ma műemlékként védünk és óvunk, 1908–1912 között született meg az új tulajdonos, a Székesfőváros döntésével. A kert tudományos koncepcióját dr. Lendl Adolf határozta meg. Építészeti és táji arculatának meghatározásában Végh Gyula, Neuschloss Kornél, Ilsemann Keresztély és Räde Károly szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az Állatkert létrehozásán dolgozó bizottság tagjainak a legbölcsebb döntése azonban az volt, hogy az állatházak többségének megtervezését merték két frissen végzett, fiatal építészre, Kós Károlyra és Zrumeczky Dezsőre bízni, akik a 17 állatházzal friss, élénk és a megszokottól merőben eltérő színt és építészetet hoztak a nagyváros falai közé. Az épületeken az erdélyi népi építészet, a skandináv építészet és a távoli Afrika egzotikus építészetének formái jelennek meg, kavarognak és ötvöződnek harmonikus egységgé.
                     A II. világháború, majd a szocializmus éveinek nemtörődömsége számos állatházat elpusztított, és néhány oda nem illőt alkotott is sajnos, de szerencsére az épületek többsége áll és közös akarattal, szaktudással és ízléssel a már ma is világhírű műemlék együttest egyre kellemesebbé és szebbé varázsolhatjuk.

Kós Károly kultúrtörténete, szellemiségének üzenetjellegű sajátosságai
Káich Katalin (Újvidék)

                     Kós Károly amikor elkészítette, ahogy ő nevezte, Erdély kultúrtörténeti vázlatát, lényegében megalkotta azt a szemléletmódot, amely – véleményem szerint – a 21. század avagy a 3. évezred számára üzenetjellegű, és amelynek kiinudlópontja: minden egyes ember sorsa, minden egyes régió sorsa, minden egyes etnikum, nép vagy nemzet sorsa bizonyos meghatározott körülmények ellenére is egy adott tudatszint birtokbavétele után – de csak akkor – az illető ember, nép, régió, etnikum vagy nemzet hamvasi értelemben vett világa törvényei szerint alakítható. Ilyen értelemben azok a kategóriák élik túl az évszázadok, az évezredek ellentmondásokban tobzódó, létet megsemmisítő viharait, amelyek időben eljutnak a másság megismeréséhez, elfogadásához, tiszteletben tartásához, amelyek saját öntörvényű szellemiségük gazdagítását teszik lehetővé a meg- és felismert másság összefüggésében, ugyanis ez az ellenszere annak, hogy a nevezett kategóriák elkerüljék időben és térben az értelmes emberi létezésre oly veszedelmes buktatókat, mint amilyen a fejlődésellenes begyepesedás és szemellenzős magatartás, a terméketlen és természetellenes gettóbazártság, az öntetszelgésbe merevedő, köldöknéző önelégült begubódzás vagy a kizárólagosságba fulladó fanatizmus.
                     Minden ember mint Isten teremtménye tanulni jön az anyagmeghatározta földi valóságba. Ha ezt a megfellebbezhetetlen tényt felismeri az ember, nem lesznek identitástudat-zavarai, mert pontosan tudja, ki ő. Nem fog fanatikusan kötődni nemzethez, valláshoz, önnön világa törvényeinek szellemében felelősségteljesen éli meg életét, amelynek alapja a kétezer éves kereszténység egyik eleddig csak nagyon ritkán realizált örökérvényű igazsága, nevezetesen a szeresd felebarátodat mint tenmagadat, vagy ha úgy tetszik a hindu tat tuam asi. Lévén, hogy csak ez biztosíthatja a másság megértését és elfogadását, bizonyos elemeinek félelem nélküli felvételét. Ha egy vegyes etnikumú közösség képes az elvakultságtól mentes saját nemzete iránti szeretettől indíttatva a másságok iránti tiszteletet példaértékűvé tenni saját életének okán, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az együttélést illetően nem kell félni a jövőtől. A kósi kultúrtörténeti vázlat végső konklúziója: „De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett it t a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül”. Érvényes minden olyan térségre, így pl. a Vajdaságra is, amely az évszázadok során különböző népek otthonává lett.
                     A 21. század illetve a 3. millennium számára e mű üzenetjellegű az emberiség egészsének az összefüggésében is. Arra figyelmeztet, hogy ha az emberiség a különbözőségek megértésének elfogadásának és tiszteletben tartásának a szellemében alakítja további életét a földön, ha minden nép miközben megtartja sajátosságait, képes kultúrájának gazdagítására, a körülötte élők kultúrája sepcifikumait felhasználva és beépítve, továbbá ha általánosan elfogadottá válik az, hogy a másság lényegét illetően nem azonos a különbözőségektől való félelemben fogant gyűlölet létrehozta ellenséggel, feltehetően akkor érkezik el annak az időnek kezdete, amely az emberiség aranykorát vezeti be. Kós kultúrtörténeti vázlata a többi között igazolja ezt az állítást, s mintegy bizonyosságul szolgál arra vonatkozóan is, hogy a globalizálódás útjára tévedt, értékrendszereitől megfosztott emberiség számára lehetséges a kiutat megtalálni.

Néprajzi örökség, tárgyi műveltség Kós Károly életművében
Gráfik Imre (Budapest – Szombathely)

                     Kós Károly életműve számtalan tanulsággal szolgál a néprajztudomány művelőinek. E konferenciára készülve tudatosult bennem, hogy még adósak vagyunk mindazon részleteknek gondos és aprólékos feltárásával, melyek munkásságában néprajzi vonatkozásúak. Élethű leírások, hiteles adatok sorjáznak legkülönbözőbb alkotásaiban, amelyek alapos – olykor professzionális néprajzkutatókat is zavarba ejtő – történelem-, táj- és népismeretről tesznek bizonyságot. Kiemelten vonatkozik ez választott témánkra, az anyagi műveltségre, tárgyi kultúrára.
                     Újra és újra kézbevéve munkáit megdöbbentő a felismerés. Tudományos igényű feldolgozásaiban (Erdély), igényes útirajzában (Kalotaszeg), lebilincselő regényében (Varjú nemzetség) egyaránt megtalálhatók a választott műfaj követelményeihez és sajátosságaihoz igazodó, s a mondanivalót árnyaló és erősítő tárgyi néprajzi információk. Valóságos – ámde rejtőzködő – tárgyi néprajzi fogalomtár, szótár tárul fel a figyelmes olvasó előtt. Természetesen nem minden esetben kifejtő, jelentés magyarázó kontextusokban, sokszor csak dokumentatív jelleggel, máskor fontos hangulati elemként illeszkedve az adott szövegbe. Különösen tanulságos az életmű szépirodalmi alkotásaiban a sokrétű népi tudás elemeinek tartalmi és formai-szerkezeti egységbe való szerveződése. Műveiben a köznépi és köznapi ismereteknek a művészi transzportálás következményeként olyan „szövegek” keletkeztek, amelyek az utókor számára forrásként is elemezhetők. Ezekben a textusokban Kós Károly a szavak embere és mestere! Egyfajta lehetséges mai megközelítésben és értelmezésben: tárgyi néprajzi információk a verbális kommunikáció kódjaiban. Van azonban egy más síkja is a tárgyi néprajzi ismeretek megörökítésének és továbbadásának az életműben. Az építőművész Kós Károly az ábrák, képek embere és mestere! Műveiben mellékletekként, vagy önálló alkotásokként léptékhelyes rajzok, arányos grafikák, művészi metszetek, mind-mind a vizuális kommunikáció kódjaiban örökítették meg a tárgyi néprajzi információk sokaságát, mára már néhányat csak az ő révén dokumentálva.
                     Vajon mi tette mindezt lehetővé Kós Károly számára? Csak a kutató, figyelő, a régiek tudását gyűjtő mentalitás? A nép közvetlen közelében való megtelepedés és életvitel? A hagyományokat tisztelő és megbecsülő intellektus? Folytathatnánk a kérdéseket, ugyanis föltehetően még sok minden más, illetve mindezeknek valamiféle – rá jellemző – szintézise. Megítélésünk szerint a tárgyi néprajzi vonatkozásokban gazdag anyagismeret mögött egy szemlélet áll. E szemlélet legfőbb jellemzői:
– a földrajzi táj és az ember alakította környezet harmóniájának szükségszerűsége és igénye;
– a nemzeti és az egyetemes kulturális örökséghez való ragaszkodás és hűség;
– az évszázadok alatt kipróbált és bevált tradíciók továbbéltetése;
– a felhasználva, alkalmazva megőrizni attitűd.
                     Olyan alapvetések ezek, melyeket ma is korszerűeknek, követendőknek és megvalósítandóknak ítélünk, s melyekben – miként Kós Károly életművében – ott a helyük a tárgyi néprajzi ismereteknek is. Végül pedig egy talán rendhagyónak tűnő gondolattársítás. Az a Kós Károly, akinek egyéniségét, életművét, emlékét e konferencián felidézzük, nem néprajzkutató volt. A magyar néprajz tudománytörténetében azonban van Kós Károly, aki nem más, mint jelen tanácskozásunk méltán ünnepelt, s a magyar művelődéstörténet egyik kiemelkedő személyiségének a fia. Ez természetesen nem véletlen, sőt mondhatnánk szinte törvényszerű. (id.) Kós Károlynak a magyar népi kultúrához való viszonyulásából, a népi műveltség iránti érdeklődésének és elkötelezettségének tudatosan vállalt programjából, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha (id.) Kós Károly „életműve” mással nem is ajándékozta volna meg szaktudományunkat, mint (ifj.) Kós Károly néprajzi érdeklődésének felkeltésével, majd kiterjedt gazdag munkásságával, akkor is tisztelettel és megbecsüléssel kellene emlékeznünk rá.

Környezeti kultúra és a Wekerle-telep
Gyulai István (Budapest)

                     A 19. század közepén, amikor az ipari forradalom hatására a városok kezdtek túlnépesedni, a városépítő szakemberek emberléptékű és humánus megoldásokat kerestek a városok bővítése céljából. Egyfajta európai kertváros mozgalom alakult ki. Ennek legjelesebb példái a Port Sunlight, a Hemel Hampstead vagy a Bottrop Welheim kertváros. Mintegy 30–40 éves késéssel, de Magyarországon is bekövetkezett a nagyvárosok zsúfoltsága, emiatt a kormány a városhatárhoz közeli területeken keresett megoldást, hogy megvalósítsa „emberre méretezett” lakásépítési programját.
                     Így találtak rá a mai Wekerle-telep területére, amely Sárkány József örököseinek birtokában volt, és erdő borította. A telep építésének ötlete Wekerle Sándor miniszterelnöktől származik. A telep megvalósítására három tervpályázatot írtak ki. Ezek közül az első a terület rendezését, szabályozását, a Fő tér helyének és alakjának kialakítását célozta meg. A második tervpályázat 44 db. lakás típustervére vonatkozott. Ezt követően indult meg a Wekerle-telep építése. Az idő rövidsége miatt a szabályozási tervet Győri Ottmár miniszteri tanácsos készítette el a tervpályázat elemeinek felhasználásával. A szabályozási tervalapján 1909-ben kezdődött el a kivitelezés, és mintegy 3 év múlva már a telep 90%-a elkészült. Azonban a Fő téren még nem folyt építkezés. Ekkor Wekerle Sándor felkérte Győri Ottmárt, hogy tervezze meg a Fő teret, de sem a négyszögletes, sem az ellipszis kialakítás nem nyerte el a miniszterelnök tetszését. Ezért arra kérte Győrit 1912-ben, hogy a főtér megvalósítására gyorsított tervpályázatot írjon ki. A tervpályázat bíráló bizottságában helyet foglalt Forbáth Imre és Hauszmann Alajos is. A bíráló bizottság úgy döntött, hogy Kós Károly pályaművét fogadja el, és tőle rendelték meg a munkát, amely a Fő tér városrendezési tervének elkészítésére, valamint néhány épület megtervezésére vonatkozott. Ugyanis Wekerle azt gondolta, hogy egy tervezőnek csak kát-három épületet ad az idő rövidsége miatt. Kós Károly a 2. és 3. számú épületet tervezte meg a Fő téren. Bartája Zrumeczky Dezső a vele szemben lévő oldalon a 10. és a 11. sz. épületet kapta. Kós Károly pályaműve azért aratott tetszést, mert ellentétben a többi benyújtott pályaművel zártsorú beépítést javasolt: épületei zárt térfallal veszik körül a teret, megszakítva a nyolc utcával. Ezáltal a 11.50 négyszögöl területű aránytalanul nagy tér méreteiből eredő feszültség feloldódott. Kós Károly tovább emelve a tér eredeti hangulatát a Hungária út fölé kaput épített, és ezt javasolta Zrumeczky Dezsőnek is. A tér közepére Kós Károly az eredeti városrendezési tervében egy exkluzív kaszinót tervezett, amely azonban sajnos nem épült meg. Kós Károly fia megbetegedett, ezért 1913. kora őszén elhatározta, hogy családjával hazautazik Sztánára. Hazautazása előtt a tér befejezését Tornalljai Zoltán kollégájára bízta, aki mesteréhez méltóan irányította és fejezte be a tér építését. A Fő tér kialakítása méltó lett az egész telep szellemiségéhez, mi több, Kós ezzel az egész Wekerle-telep építészeti arculatát meghatározó Fő tér alapjait teremtette meg.
                     1910-ben megalakult a Wekerlei Társaskör Egyesület, amely a mai napig funkcionál, elnöke is körünkben van. A Pénzügyminisztérium a Wekerle-telep kezelésére gondnokságot hozott létre, amelynek feladatai közé az alábbiak tartoztak: az építészeti értékek megőrzése; a köztisztaság; a közművek, intézmények üzemeltetése; a telep rendjének megőrzése (e célból házirendet dolgoztak ki). (Érdekességként említem, hogy a telepen csak közvetlen hozzátartozók élhettek a lakásban, ágyrajárásról szó sem lehetett.) A kertészeti feladatok végrehajtására külön kertészetet tartottak fenn. Közterületeken 50 000 fát ültettek. A kertekben 16 000 gyümölcsfát telepítettek, továbbá egységesen ribizlibokrokat.
                     A telep a két világháború között virágzó életet élt, a házirendet mindenki betartotta, igazi közösség kovácsolódott. Sajnos az ötvenes évektől kezdődően a telep környezeti állapota folyamatosan romlásnak indult. A házirend már nem érvényesült, az emberek kicserélődtek, és sufnikat kezdtek hozni a telkekre, a bejáratok elé méltatlan előtereket és előtetőket építettek, a spaletták helyett megjelentek a műanyag redőnyök. A ribizlibokrokat kivágták. Szerencsére a közterületekre ültetett fák időközben megnőttek, és az épített környezettel együtt jelentős értékeket képviselnek, kellemes hangulatot árasztanak az utak fölé nyúló koronájukkal. Már a nyolcvanas évek elején érzékelni kezdte a szakma a Wekerle-telep helyzetét, ezért a Fővárosi Önkormányzat a BUVÁTI-val részletes rendezési tervet készíttetett, valamint a telepet védetté nyilvánította. Továbbá kezdeményezte a Fő tér és egyes épületek műemlékké nyilvánítását, amelynek az lett az eredménye, hogy a Fő tér műemléki védettséget élvez. A Kispesti Önkormányzat többször tárgyalta a szabályozási tervet, de a lakosság tiltakozása miatt a terv csak 1994-ben került jóváhagyásra. A kilencvenes évek elején lezajlott a privatizáció, amelynek következtében a lakosság 96–97%-a tulajdonossá vált. Meg kell állapítani, hogy ellentmondás feszül a lakosság építési szándéka és a szabályozási terv előírásai között, hiszen az odaköltözők nem ismerik a telep óriási jelentőségét és értékét. Meg kell jegyezni, hogy a rendezési terv maga is túlhaladottá vált a privatizáció következtében, különösen a melléképületek vonatkozásában. De a legfontosabb célt a főépületek védelmét teljesíteni tudja, tudta.
                     Sajnos a jogorvoslati lehetőségek miatt a hatóság eszközei korlátozottak, a telep rendezését illetően. Jelenleg egy új rendezési terv programján dolgozunk, amely kellő alapot nyújthat majd a feszültségek tompítására és az értékek megőrzésére is. Nagyon fontosnak tartjuk a lakossággal folyatott állandó párbeszédet, és az állandó tájékoztatást, hogy mindenki értse és átérezze környezete értékeit.

*************************************




Kányádi Sándor
Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.
1968

M. Bodrogi Enikő
Anyanyelvű idegenség

                     Idegen világ. Bár anyanyelvemet beszéli, nem értem. Ismerősek a szavak, mégsem teremtik meg az otthonosság boldog érzetét. Lélektől lélekig nem ér el a szó, a gondolat, az érzés. Célt téveszt? Félresiklik? Darabokra hull valahol útközben? Ki tudja… Más a hullámhossz, a gondolati-érzelmi frekvencia. Egy világ, amely anyanyelvemet beszéli, és amely újra és újra rácsodálkozik, hogy anyanyelvemet beszélem. Hogy szépen beszélem. Egy gyermekkori élményem villan most föl. Amikor áhítattal léptem az anyanyelvemet beszélő világba, és velem egyidős unokatestvérem elcsodálkozott, hogy magyarul beszélek. Nem ezt várta tőlem: „Hiszen te román vagy!” Akkor suhant át először rajtam az a kellemetlen sejtés, hogy én itt nem vagyok egyenrangú – MÁS vagyok, kuriózum, akit valahogy úgy kezelnek, mint egy ritka bogárfajt, amelynek létéről nem is tudtak.
                     Most újra hatalmába kerít ez az otthonos idegenség – vagy idegen otthonosság. Több száz ember halad el mellettem nap mint nap az utcán, utazik velem egy villamoson, buszon, metrón – és egyikhez sincs semmi közöm. Azon túl, hogy talán értem, de nem érzem, amit beszélnek. Az anyanyelvű Bábel zavarában olykor fölkapom a fejem egy-egy valóban otthonos hangszín, dallam, nyelvzene hattalán. Fiatalok, akik az otthont maguk mögött hagyták, és tanulni, továbbtanulni vagy dolgozni jöttek ide, hogy többé soha ne térjenek haza. Mert otthon – úgymond – nincsenek lehetőségek. Családos harmincas-negyvenesek, akik gyermekeik jövőjét biztosítandó hagyták el az otthont, és itthonra leltek. Higgyük el nekik. Mindenkinek joga van dönteni saját sorsa fölött. Senkit nem lehet megkötni. Sem gúzzsal, sem szép szóval. és legkevésbé olyan elvont értékekkel, mint a szülőföld iránti hűség, az ősökkel szembeni erkölcsi kötelesség – amelyek a mai világ gyakorlatiasan gondolkodó embere számára semmi konkrét hasznot nem hajtanak.
                     Az új haza befogadja, magához idomítja, betöri és félreismeri a jövevényeket. A fiatal költőnőt például, akinek szinte minden verssorából sikít a magány, az idegenség – vidám, társasági embernek tartják. Az, hogy néha levert, nem jelent semmit, hiszen kinek nincsenek rossz napjai? És „csinos kis lakása van” új ismerősei szerint, de hogy ez a „csinosság” az elhagyott otthon illúzióját keserves aprólékossággal kívánja megteremteni – az már itt figyelmen kívül marad. Apró csecsebecsék, kézimunkák, cserépedények, a könyvespolc sarkában egy kis „erdélyi szentély” őrzi az otthon lelkét, próbálja kitölteni a kitölthetetlen űrt, pótolni a pótolhatatlant.
                     „Édesem” – mondja az újdonsült barátnő, és e sablonos, mindenkitől használt megszólítás nem minősíti a kapcsolat mélységét, nem jelzi a lelki közelség fokát. Meg lehet szokni, mint az „aranyoskám”-at a piaci kofától. De ha olykor, nagy ritkán fölcsneg az otthoni bevenév, szokatlansága emlékképek egész sorát indítja el, a jegyenyék, nyárfák, tölgyek gyökeienek múltat jelennel egybefogó ölelésétől a micisapkás, madzaggal megkötött szemüveget viselő,dagadt lábú nagyapó mesei ködbe vesző boldog, békés világáig. Boldog a költő, aki anyanyelvű idegenségét legalább versben ki tudja mondani. Olykor elsóhajtani, máskor a világba kiáltani magára maradottságát – teljesen mindegy, úgyis csak az érti meg, akinek van füle a hallásra, szíve az érzésre. De valóban boldog-e a költő? Újra meg újra át kell élnie a versben szétáradó kettős otthontalanság fájdalmát: hiába szólítja elő lelke legmélyéből a hajdani otthonhoz kötő élményeket, a múltat nem tudja jelenvalóvá tenni, a jelen pedig nem válik otthonosabbá a felidézés által. Pedig otthona nem tagadta meg, és ő sem tagadta meg otthonát, de aki egyszer szarvassá változik, nem térhet többé vissza az atyai házba. Az elvágyódás következményeit vállani, hurcolni kell. A vers tehát nem hoz feloldódást, a katarzis elmarad.
                     Ki lehet tehát boldog? Általános recept nincs erre, kinek-kinek meg kell találnia a saját lelki egyensúlyához vezető utat. Hiszem, hogy a mai megsokszorozódott lehetőségek világában elégedett lehet, aki tudja, mit akar, és választásában megtalálja örömét. Még ha szerénytelenségnek tűnik is, kimondom, hogy boldog vagyok, mert az otthont, az egyetlent, ahova mindig visszatérek, magamban hordom akkor is, amikor távol vagyok tőle. Magamban hordom, mint a gyertyalángot, amely nemcsak nekem világít, hanem másokra is sugárzik fénye, melege. Olyanokra is, akik a kettős otthontalanság, az anyanyelvű idegenség szorításában élnek, hihetetlen erőfeszítést téve, hogy a választott otthon befogadja, félreismerje őket.

Budapest, 2002. febr. 16.


László György:
Valahol, valahol

Suhog a fagyon a fény
süt a Nap, éget a fagy,
összefuthatnánk te s én,
minden magára marad.

Utca pengéje nyeső
sunyit amerre megyek,
elmossa fagyos eső
amim még maradt veled.

László György
Gyerekes vallomás

Én leszek a föld
s mindenek állnak
mint eddig,
Te is ott leszel,
s a földdel állsz
úgy mint eddig.

Földet szavatoló
örökség napja-nyugta,
Te is ott leszel
jövendő visszasugta.

S ott áll majd a Föld
én is ott állok
mint eddig,
veled lesz a föld
s én is veled
mint eddig.

A holnap nap

                     Emlékszem milyen lesz, születésem óta emlékszem. A Nap izzón emelkedik a keleti égen, tán felhők, borzas ködök takarják arcát, a szél fésűje beletép a kaszálók hajába, vagy lenge szoknyákat lobogtat, s ha tél lesz, a hegyek homlokán a fagy megcsillantja a dér-kristályokat. Zavarosabban csúsznak odább a vizek, hiába nézek a tavak tükrébe, utálkozva visszadobják az arcom, csak egy zagyva kontürt láttatnak belőle. A kufárok aratnak holnap is, s a politikusok szava hazug szellentés lesz. Az emberiség egy centivel sem lesz előbbre mint ötezer évvel ezelőtt, mert nem akarja (nem tudja) használni az eszét. A magyarság berozsdásodottabb mint tegnap, vagy ma volt, tudja hol kéne csiszolnia önmagán, de nem teszi, mert megtagadta az élet emelkedettségét. A körötte hemzsegő törpe népek emésztik, csipkedik mint az élősködők a nagyvadat s fösvény zsugoriságukban (mint általában a törpék) megtagadnák tőle a levegőt is.
                     A szép nőket csodálni fogom, akár ma, s megmosolygom pénz-éhségüket, minden intrikába belevihetőségüket. A férfiak elhasználódottabbak lesznek és lengetégek. Mint mozgó árnyak imbolyognak az utcán, állnak a kocsmapultnál, fogynak vagy pocakosodnak. Nem lelik igazi helyüket önmagukban. A népek, nemzetek, mert képtelenek az életet becsülni, ürügyet keresve és találva, egymást csapják be, pusztítják, nyomorgatják. Valamilyen elhivatottság nevében korszerűsítik a tömeg-bűnözést. Este feljön a Hold, s a csillagok is rámhunyorítanak, és a mindenségnek felragyog a titka. Gazdagabb leszek egy nappal és szegényebb is. Milyen csodálatos. Így gyarapodván, fogyván, lassan felnőtté válok s, ahogy megigértetett születésem pillanatában: egyik holnapi napon, visszaköltözöm az anyaméhbe.

László György

KÖRÖSFŐ
Izvorul Crişului, Crişeu

1276 Terra Crysferv
1282 Villa Keresfev
1341 Villa Episcopalis Keresfeu (Doc. Rom. C. a II. 184, 239, b IV 64)
1371 Tributarii de Keresfeu
1391 Cresferw, Keresferw
1504 Poss Keresfiw (Csánki V. 372)
1608 Kereösfeö
1609 Keöreosfeö
1640 Keoreosffeo
1652 Keöreösfeö
1666 Körösfeö
1670 Körösfű
1727 Körösfő
1737 Korözs fő (Jakó, Gyalu 430)
1808 Kriseu – Krisu (Lipinszky)
1830 Krisou (ST. TR.)
1850 Krisso (St. TR.)
1854 Körösfő, Criso (Bul. 91)
Gúnyneve: Bojokás

– tengerszint feletti magassága: 608 m
– elpusztult település: Ordományos 1391, 1455, Csánki V. 390 és Cynko
– Riszegtető magassága 747 m
– református temploma – legsikerültebb, legarányosabb a templom tornya 1690 után építették újra a
templomot, 135 kocka a festett mennyezeten Asztalos Umling Lőrinc festette
– 1997. magyarok arányszáma 99,3%.
– Szabó T. Attila Kalotaszeg helynevei c. kötetében 136 határ és dülőnév
– a második évezred végén a falu szülöttei közül itthon vagy külföldön fejti ki tevékenységét (főiskolai végzettséggel) agrármérnök 6, mérnök 6, orvos 5, állatorvos 1, gyógyszerés 6, lelkész 7, közgazdász 4, tanügyi alkalmazott 21.
– lakosszága (1996) 1705
– nevezetessége: XVII. sz.-ból való gördeszka, Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa, imaszőnyeg
– az első és második világháborúban 55 lketerős férfi halt meg a hazáért.
– virágzik a fafaragás és a kalotaszegi varottas és e termékek értékeđítése.

Erdélyi települések lakosságának vallási megoszlása 1900-ban
(11. rész)

                     Sorozatom előző (10-ik) részében kimondottan Maros megyei településeket soroltam fel. Most is ugyanezt teszem: A következő 10 település mindegyike a mai Maros megyében található. A múltban viszont az alább felsorakoztatott 10 település 4 erdélyi vármegyéhez tartozott: Mezőpanit, Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr és Havad a hajdani Maros-Torda vármegye határain belül helyezkedett el. Fehéregyháza és Héjjasfalva nagy-Küküllő vármegye tartozéka volt. Ádámos és Balavásár Kis-Küküllő vármegyében volt. Gyulakuta és Havadtő pedig a hajdani Udvarhely vármegye részét képezte. Felsorolásomban ismét részletesen ismertetem a települések régebbi elnevezéseit is, nem feledkezem meg feltüntetni e helységek magyar, román és német (egyes esetekben külön szász) nevét is. A számadatok pedig hitelesen bizonyítják, hogy több mint 100 évvel ezelőtt az alábbi 10 település lakossága melyik vallási felekezethez tartozott. A vallási megoszlásból elég pontosan következtetni tudunk a hajdani lakosság nemzetiségi hovatartozásáról is. Következzenek a részletes adatok:
1) ÁDÁMOS (Román neve: Adămuş. Német megnevezése: Adamesch): 593 unitárius, 428 görögkatolikus, 380 református, 109 római katolikus, 53 izraelita, 15 görögkeleti és 9 evangélikus.
2) BALAVÁSÁR (Román neve: Bălăuşeri. Német megnevezései: Bladenmarkt, Bladen. Szász neve: Blademuert): 652 református, 110 görögkatolikus, 66 római katolikus, 38 izraelita és 5 unitárius.
3) FEHÉREGYHÁZA (Régebbi román neve: Ferihaz. Mai hivatalos román neve: Albeşti. Nevének van egy másik magyar változata is: Szászfehéregyháza. Német elnevezései: Deutschweiskirchen, Weissenkirch. Szász neve: Weisskirich): 1421 görögkeleti, 189 református, 165 evangélikus, 51 római katolikus, 19 unitárius, 18 görögkatolikus és 5 izraelita.
4) GÖRGÉNYSZENTIMRE (Román neve: Gurghiu. Német megnevezései: Gergin, Görgen, St. Emrich. Szász nevei: Gergen, Girgn): 732 római katolikus, 636 görögkatolikus, 431 református, 28 evangélikus, 27 izraelita, 17 görögkeleti és 7 unitárius.
5) GÖRGÉNYÜVEGCSŰR (Román neve: Glăjărie. Német megnevezése: Görgényer-Glashütte): 768 római katolikus, 173 görögkatolikus, 159 református, 10 evangélikus, 6 izraelita és 1 görögkeleti.
6) GYULAKUTA (Régebbi magyar neve: Gyalakuta. Régi román neve: Gialacuta. Mai román hivatalos neve: Fântânele): 946 református, 51 római katolikus, 16 izraelita és 2 unitárius.
7) HAVAD (Régi román neve: Havad. Mai román megnevezése: Neaua): 468 református, 5 római katolikus, 4 izraelita, 1 unitárius és 1 görögkeleti.
8) HAVADTŐ (Régi román neve: Havadtău. Mai román elnevezése: Viforoasa): 660 református, 30 római katolikus, 21 izraelita, 18 unitárius, 9 görögkatolikus és 1 görögkeleti.
9) HÉJJASFALVA (Régi román neve: Haşfalău. Mai román neve: Vânători. Német elnevezései: Diwaldsdorf, Teufelsdorf. Szász neve: Deiwelsderf): 691 református, 667 görögkeleti, 39 római katolikus, 29 unitárius, 29 izraelita és 8 evangélikus.
10) MEZŐPANIT (Régebbi román neve: Pănetul de Câmpie. Mai román megnevezése: Pănet): 1477 református, 148 görögkatolikus, 25 római katolikus és 7 izraelita.

Magyarlóna, 2001. április 25-én
Ricci József


Szőrös történet
                     – Most tessék jól figyelni, mert bizalmasan tapintatos titkot árulok el magamról: nagyon finom, érzékeny az arcbőröm. Egyszerű cirógatásra, no meg dühbe gurulás esetén kisértetiesen kivörösödik és lüktet. De nem is ez a nagy gond, hanem az, hogy ehhez a gyöngéd kerethez sűrű, behemót szakállerdő társul és az évek haladtával egyre inkább ágas-bogasodik. Egy ideig a hagyományos zsilettel próbálkoztam, de mindannyiszor vérbe fulladz a borotválkozásom. Nem azért, mintha elvágtam volna magam, hanem mert minden lenyisszantott szakáll-szál helyén kis piros vérzékeny és sajgó pont keletkezett. Sebes képű valómat a villanyborotva mentette meg: jóindulatú zúgásától és az egyenletes dörzsöléstől a szakállgyökerek is megszelidültek és készségesen hagyták levágni és betakarítani a termésüket. Imígyen, az arcviharfrontom legyürésével és elültével megenyhültek a vonásaim is, miglen újabb, ezúttal külső orvtámadással kellett szembenézni és birokra kelni.
                     A ’80-as évek derkán Kolozsváron, a Ceauşescu-korszak kellős sötét közepén minden bejelentés nélkül napjában néha többször is, kerületenként mintegy ajándékképen – gyönyörű és huzamos áramszünetben részesültünk. Ennek a kegynek a kihatása kapcsán újból veszélybe került a (villany)borotválkozásom. Sportolni kezdtem: versenyt futottam az árammal, korán keltem, szaporán taroltam magamról a szőrt és elégedetten nyugtáztam, ha végtére elvégezhettem a folyamatot. De nem minden esetben voltam ilyen szerencsés. Emlékszem, egyízben csöppecskét elaludtam és reggeli borotválkozás közben ért a boldogító áramnyugvás. A tükörbe pillantva láthattam, hogy arcom meredeken két ellentétes féltekére oszlik: világosra és sötétre. Pedagógus lévén, így nem tarthattam meg a rohamosan közeledő időpontú iskolai órámat! Ekkor jött a segítő-fortélyos ötlet: villanyborotvámat magammal vittem az iskolába. Az utcán szebkendőt nyomtam a sötétlő féltekém elé, mintha fogfájás gyötörne. A központi fekvésű iskolánkban – hála a közelben lévő „fontos” intézményeknek – ritkábban volt áramszünet, ezért ott, egy félreeső zúgban nyugodtan befejezhettem az otthon megkezdett szakáll takarítást és most már bársonyos, tükörsíma arccal léphettem be a tanterembe.
                     Nem történt semmi rendkívüli, mindössze megkezdődött egy aranykorszakbeli koromsötét munkanap.

Buzás Pál



Kiadja a PRO KALOTASZEG MUVELODÉSI EGYESÜLET SZERKESZTOBIZOTTSÁG:
Boldizsár Zeyk Imre – Tordaszentlászló, Ricci József – Magyarlóna, Tötszegi Tekla – Méra
Foszerkeszto: Kusztos Tibor – Bánffyhunyad, Foszerkesztohelyettes: Buzás Pál – Kolozsvár
A szerkesztoség címe: 3525 HUEDIN BÁNFFYHUNYAD, Str. Avram Iancu Nr. 56. Jud. Cluj
Tel.: 004(0)-64-354-239
e-mail: kusztos@mail.dntcj.ro
Készült a bánffyhunyadi ICHTUS nyomdában. Számítógépes elokészítés: Tóth Judith

A névvel vagy betujellel ellátott írásokért – amelyek nem mindig tükrözik a szerkesztoség véleményét, a szerzok vállalják a felelosséget. Vissza