ITT-HON

Ahol négy nap dörgött az ágyú
Vízaknai magyarok között 

Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva között… - jár eszemben a Petőfi-vers, amit az iskolában tanultam valamikor régen. Fut az autó Nagyszeben felé, szinüket vesztett szász települések között, és én morzsolgatom a szavakat: négy nap dörgött, négy nap dörgött… Már látszik a letérő is Kiscsűr illerve Vízakna felé – nagyot fordít a sofőr a kormányon, és én még mindig azon tűnődöm, hol is volt a vers a tankönyvben? Beugrik egy kép: egy szines ábrákkal tarkított tankönyv alső felében fekete sorok. És tudni kellett kívülről. Istenem, még most is emlékszem, amint magolom: vízaknaésdévaközött. Most, amikor jobb oldalt végleg elfut Nagyszeben városszéle, és íme, nekem is megadatik látni Vízaknát, megilletődve állok. A dimbes-dombos, sós agyaggal  bélelt tájon  szinte látom, hogyan vonszolták Bem seregei az ágyukat.

Bal oldalt üdülőközpont romjai tűnnek fel, talán nem is romok még, csak a végletekig elhanyagolt épületsorok. Azt már tudom, hogy valamikor sóbányák fungáltak itt, és már a rómaiak idejében „sótelepülés” alakult itt ki,  azt is hallottam, hogy ezek aztán lassan elkacskaringóztak a föld alatt, hogy   végül elárvuljanak, és feltöltődjenek vízzel. Kivétel nélkül mindegyiknek megpecsételődött a sorsa: eltűntek a mélybe futó falépcsők, a sóbányászat „emberszagú nyomai”: jött a víz – hol innen, hol onnan - , átfolyt az aknákat elválasztó falakon. Egymást táplálva-duzzasztva született meg ily módon az összefüggő tórendszer, amely az Osztrák Magyar Monarchiában csillant bele igazán a világba. Képeslapok tucatjai bizonyítják, milyen fürdőélet volt itt akkoriban. A világ minden sarkából jöttek ide, a Honvéd, a Fekete, a Thököly tavak partjára. Minden tó, illetve vízzel feltelt üreg mellett adatközlő tábla a sókoncentrációval, a víz gyógyhatásával. A hatvanas-hetvenes években a település fürdővároskává nőtte ki magát, és Románia egyik legdivatosabb üdülőhelyévé vált. Képek, üdvözlőlapok tanuskodnak arról, milyen volt akkoriban itt a világ. Vendégek, villák, napernyők, zsúfolt strand, turisták, autóbuszok, kirándulók, futkosó gyerekek, „szakszervezetesek”.

Most, 2003 májusában siralmas látvány az üdülőtelep. A főépület zöldre festett épülete félig rom, ablakain csorba az üveg. A villák zöméből úgy állnak ki a gerendák, mintha égbe akarnának karcolni. Betört ablakok, lehangoló – volt – üdülőépületek. Itt-ott felújított villa, strand, turistareklámok. Gyenge eresztés. Hát már a szászföldön sem tudnak élni a lehetőségekkel az önkormányzatok? Hol a német hatás? Vannak itt még egyáltalán szászok?

***

- A közhiedelemmel ellentétben, Vízakna nem szász alapíttatású   – mondja Szombatfalvi Török Ferenc, a Szeben megyei RMDSZ elnöke. – Az István-kori templomalap egyértelműen bizonyítja, hogy ősrégi magyar település Vízakna. Az egykori kápolna darabjait is meg lehet találni a jelenlegi református templom falában, ahol az ember – a többszázéves domborműveket és freskómaradványokat figyelve – úgy érzi, hogy  beszorult, berekedt a történelem. Ez az érzés különben nemcsak itt, hanem a környékbeli települések szász templomaiban is el szokott uralkodni rajtam, de az a tény, hogy ez a vízaknai templom mindig is magyar volt, itt, a szász tengerben, mindig tűnődésre késztet. Vízakna hírét a régi sóbányák, illetve az ezeket feltöltő vizek alapozták meg Európa szerte. De sokat nyom a latban az 1848-49-es szabadságharc egyik legnagyobb csatája is, amit Bem itt vívott meg – a Petőfi emléktábla még mindig hirdeti az óvodaépület falán, hogy itt lakott a költő azokban a napokban, amikor „négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva között”. Annál is inkább, hiszen az egyik tóba bedobált honvédholttestek még évtizedekig jöttek fel a felszínre… Egykori felvételeken tisztán látszik, amint az akkori orvos sajátos szerszámaival egy ilyen tetemet boncol – a szegény katonán ott a honvédruha, sóba fagyott arcán pedig az utolsó kiáltás nyoma. Sajnos ezek a katonaruhák elkerültek Vízaknáról, hiszen nem mindenki örült ezeknek a „leleteknek”.

-Akkoriban mintegy ezerötszáz magyar lakos élt Vízaknán – mondja Szántó Sándor helybéli református lelkész. – A másfélezres magyarság egy gazdaságilag virágzó, többségben magyarok által lakott településnek voltak büszke polgárai. Ennek a nagy közösségnek már nyoma sincs. Száz évvel ezelőtt még 1300 református  élt itt, két papjuk volt, két iskolát működtettek.

Hogy mi van jelenleg? A református egyháznak 340 egyháztagja van… Az óvodában kb. húszan vannak, az elemiben kilencen. Ötödiktől csak román tagozat működik: ide jár gyerekeink egy része, a többiek – négyen –

Szeben tanulnak az itt még működő magyar tagozaton. Jó lenne ha a közvélemény felfigyelne arra, hogy amennyiben az ősztől nem lesz elegendő gyerek a szebeni magyar kilencedik osztályban, akkor elkezdődik egy olyan leépülési folyamat, amely az egész megye magyar nyelvű közoktatását negatívan érintheti. Igaz viszont az is, hogy a környék etnikai összetétele annyira megváltozott az utóbbi százötven évben, hogy meg kellene szokni ehhez a tendenciához igazodni. Vízakna ugye magyar többségű település volt, ahol a magyarok mellett főleg szászok éltek. Ma, az ötezer lakosú kisvárosban 410-en vallják magukat magyarnak, legfeljebb tizen szásznak…

***

A jóképű fiatal vállalkozó, Fekete Árpád biztosan áll a kamera előtt a vízaknai sóstavak mellett. –  1998-ban koncesszionáltunk egy telket itt, és egy szállodát terveztünk ide. Fürdőközpont lesz ez, természetesen. A földszint már készen is van. Amikor készen áll a szálloda, szórakozótermet építünk, ahol biliárdasztalok lesznek, és persze más olyan berendezések, eszközök is, amelyek a turisták szórakoztatását hivatottak szolgálni. Tekepálya is lesz, és minden, ami kell… Hoztunk homokot, napernyőket, székeket… Szerintem van magyar jövő Vízaknán, csakhát ahhoz vállalkozni kell. Ha felépül ez a központ, és a turisták is olyan nagy számban fognak érkezni, mint ahogyan mi gondoljuk, lesz itt jövő… Kétségtelen: a turizmusban kell látni Vízakna jövőjét. Abban is volt mindig…

***

A Vízakna feletti dombon nagy istálló, tehénbőgés, sürgés-forgás. Messsziről hallatszik a magyar szó – hozza ide!, a fejőgépet vigye ki!  

A fiatal vállakozó huszonévesforma; az úton felfelé  már mondják kalauzaink, hogy mészáros volt Szebenben a fiú, de aztán belefogott az állattenyésztésbe.

-Néhány tehénnel indultam, most már negyven van az istállóban – mondja büszkén.- Mindent mi teremtünk elő: takarmányt, mindent.  30 hektár földünk van, azt műveli a család. Persze a szülők is besegítenek. Van fejőgépünk, így könnyebben megy a fejés. A tejet bevisszük Szebenbe, ott adjuk el. Hogy érdemes-e válllakozni? A vállalkozások olyanok, mint maga az ország. Ahogyan halad az ország, úgy halad a vállalkozás is. Nem? – kérdi mosolyogva. – Ja, hogy meg lehet-e élni a negyven tehénből? Meg. Csakhát rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy a nyereség az nyereség legyen. Elképesztő, mennyi a munka az állatokkal! És hát mihez fognék máshoz? Városon már voltam, onnan hazajöttem. Hova menjek? Az az igazság, hogy még fejleszteni kell a válllalkozást ahhoz, hogy valóban beváljanak a hozzá fűzött remények. Akarok még venni földet is, legalább akkorát, amennyi van, és rövidesen építek még egy istállót, hogy bővíthessem az állatállományt. Persze jó lenne, ha az állam is támogatna egy kicsit…

- Az az igazság, hogy mi egész nap dolgozunk, reggeltől estig – mondja Tímea, a gazdafeleség. – Húsvétkor még a templomba sem jutottunk el, annyi volt a munka… Nincs értéke ennek a munkának, nem becsülik meg… Gondoltunk arra is, hogy menjünk ki Magyarországra, de ha már ennyi tehénünk van, akkor maradunk…

Tímea karján egyévesforma gyerek. Nézi a teheneket, rikkant, amikor a farkak emelkednek, pofozódnak. – Szereti a kicsi a teheneket – érti el a fiatalasszony tekintetemet. – Van a negyven között kettő-három nagyon jámbor. Azokhoz szoktuk vinni „simogatózni”.

  ***

Az ősrégi magyar templomba komótosan érkeznek a dalárda tagjai. Ha hétre hívták őket, akkor hétre jönnek, ha nyolcra, akkor nyolcra – morfondíroznak valamin, amint átbújnak a templomajtón. Mesélnek maguktól, nem is kell kérdezni őket. Évtizedek óta létezik a dalárda, nem hagyják magukat a tagjai, dehogy hagyják, kicsit öreges már, de attól jók a szólamok, és hát vannak fiatalok is – mondják egymás szavába vágva. Aztán kiállnak az oltár elé, előveszik énekeskönyvüket, és hosszas hangpróbálás után rázendítenek:

Mélyen meghajlok én színed előtt, öntsd ki kegyelmedet öntsd ki előbb…

Zúg a templom, remegnek a padok az erős férfihangoktól. Életerő, konokság – mégazértis magyar-makacsság. Eleinte komikusnak tűnik a

sokfelé húzó hangáradat, de aztán megnyugszik a hallgatóság.Itt-ott könny a szemekben. Hát igen. Vannak még magyarok Vízaknán is, a világ végén, Szeben szomszédságában.

***

Az Árvácska Gyermekotthon 2000-ben épült – mondja Szakács Etelka „árvamama”.- 2001-ben költöztünk ide férjemmel Sándorral, valamint a most tizennégy éves fiunkkal Alberttel Barótról. Aztán megjött Veres László meg Veres Adriana Medgyesről, aztán pedig a többiek… Hogy mi lesz a gyerekekkel, ha megnőnek? Hát reméljük, hogy ittmaradnak Vízaknán. Mesterséget tanulnak, és „folytatják majd a magyarságot”

Igy a vízaknai ifjúságot látva egy kicsit enged a szívem körül a szorítás.Talán nem is annyira kétségbeejtő a vízaknai magyarság helyzete. Ha a villákat, üdülőket úgy magánosítanák, hogy abból a magyar vállalkozók is hasznot húznának – minden más lenne talán. Akkor talán nemcsak annyit tudnának Magyarországon Vízaknáról, hogy „négy nap dörgött az ágyú”.

Szabó Csaba