Vándormagyar

Szekrényfogságban az orlan-ali
Megkopott a Fenichel-mítosz  

Fenichel Sámuelről először Fa Nándor egyik riportjában hallottam. Valahol Új Guineában, félemberevők között haladt előre a stáb, és egy kunyhó előtt egy öreg pápua azt mondta: igen, itt van valahol eltemetve az a furcsa európai. Nem figyeltem igazán a cselekményre, így nem tudom valójában miféle növényekkel ültették be sírját a bennszülöttek. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Erdély és Nagyenyed került szóba, és a sír, amelynek gondozását – mondta Fa Nándor – nemigen akarja senki magára vállalni.

Fenichel Sámuel Nagyenyeden született 1868 augusztusában, zsidó kereskedő családban. Hogy miért szakított a családi hagyományokkal, és miért részesítette előnyben a kereskedéssel szemben a természettudományokat, azt csak a nagyenyedi kollégium rendkívüli jellemformáló erejével magyarázható.

Elekes Károly természettudós, Fogarasi Albert egyiptológus, Herepei Károly régész tanítványaként hamar  megérzi a kutatói/felfedezői pályában rejlő nagy lehetőségeket – és persze a Nagy Kalandot -, és hamar eljegyzi magát a tudománnyal. 1888-ban már Bukarestben dolgozik Tocilescu professzor irányítása alatt; a Nemzeti Múzeum régészeti anyagát osztályozza.

Később már Adamclissi ásatási telepét is vezeti. Életében nagy fordulatot hoz megismerkedése Albert Grübauer ornitológussal, aki éppen Romániában kutatott akkoriban: a müncheni tudós felajánlja neki, hogy induljanak közös kutatóútra Új Guineába.Fenichelt nem kellett győzködni: egy-kettő kötélnek állt. Az Új Guinea-expedició igéretes kezdetek után kudarcba fullad, ugyanis Grübauer – aki pénzelte a kutatásokat -, megbetegedett és hazautazott. Fenichelt akkor már szinte fogva tartotta a szigetvilág varázsa. Felébred benne az etnográfus is: több mint tízezer tárgyat gyűjtött össze, és az ott töltött 14 hónap alatt olyan szoros kapcsolatot sikerült kialakítania a pápuákkal, hogy az e népcsoport életmódjával és életfelfogásával kapcsolatos kutatások rendkívüli módon folgyorsultak. Örömmel küld egzotikus tárgyaiból szülővárosába, Nagyenyedre is. Ide küldi többek között egy orlan-alit is; azt a csörgőt, amelyből a világon 35 darab létezik, ebből 27 Budapesten.

-A Fenichel által gyűjtött etnográfiai tárgyakat jelenleg a Nagyenyedi Történelmi Múzeumban, az ornitológiai-entomológiai anyagokat a kollégium épületében működő Természettudományi Múzeumban őrzik – mondja Dvorácsek Ágoston kollégiumi tanár, Fenichel-kutató.- A természettudományos jellegű anyagok kiemelt helyen találhatók a Természettudományi Múzeumban. Főleg a Fenichel-lepkegyűjtemény és a paradicsommadár vonzza ide a téma iránt érdeklődőket. Az etnográfiai gyűjteményt viszont igen szomorú körülmények között tárolják. Az okama nevű hangszer, az orlan-ali csörgő , a bambuszlándzsák, az íj a nyílvesszőkkel, a nehézfa-fejszék, a fűruha és még sok egzotikus, felbecsülhetetlen értékű, Fenichel által Nagyenyedre küldött tárgy a raktárterem egyik szekrényének a foglya. Kár ezek a tárgyakért, hogyne lenne kár… Az okama például egy olyan kis dob, amely henger alakú, az egyik végét gyíkbőrből készült hártya zárja el. Az orlan-ali pedig egyenesen csodálatos. Új–Guinea az egyetlen hely a világon, ahol ilyen csörgőt lehet találni. Madárhoz hasonlít, teste és szárnyai viszont orlanpálma-gyümölcsből készültek. Ez olyan mint a gesztenye, és könnyen kyukasztható, belezhető. A kibelezett gyümölcsöket növényszálakra fűzték, és madár akakúra fűzték. Amikor rázzák, a xilofonhoz hasonló hangokat ad ki. Érdekes a madár csőre is, amelyre emberarcot mintáztak.

Csakhát – sajnos – ez az etnográfiai gyűjtemény nem „látogatható”, így hát csak képekről tudnak róla az emberek. Kár, hogy ez így van, hiszen Fenichel az egész emberiség szolgálatába szegődött, amikor Új Guineába utazott, ahol – 25 évesen – meg is halt.

A nagyenyedi Történeti Múzeum fiatal igazgatója tisztában van a helyzettel, és letörten mondja: ez van, nemigen lehet ellene semmit tenni. – Nincs villany, nincs fűtés, nincs pénz… Egyelőre csak a szekrényben lehet tárolni a Fenichel.gyűjteményt. Nagyon reméljük, hogy végre segítséget kapunk arra, hogy súlyának megfelelő Fenichel etnográfiai sarkot alakítsunk ki. Addig – hiába a mi jóindulatunk, sőt, empátiánk – semmit nem tehetünk. Mit mondhatnék mást? A sötét, a hűvös még konzervál egy darabig, de aztán  nem tudom mi lesz – mondja letörten Scrobotă Paul..

- Emlékeznek még egyáltalán Fenichel Sámuelre Nagyenyeden? – kérdezem Dvorácsek Ágostont. – Persze – mondja. – Tudják azt is, hogy hol van a szülőháza, azt is, hogy a zsidótemető melyik felében van szülei sírja. Jó lenne emléktáblát tenni a szülőházra is. Csakhát  anyagiak nélkül nemigen lehet egyetlen lépést sem tenni. Sajnos a Fenichel családnak – mint általában az egykori nagyenyedi zsidó családoknak – a leszármazottai mind külföldön élnek, így nem tudjuk velük sem tartani a kapcsolatot.

                                                                 ***

A nagyenyedi zsidótemetőben nem könnyű megtalálni a Fenichel Sámuel szüleinek a sírját: hiányzik róla a márványtáblácska, így csak figyelmes szemlélődés után tűnik fel az egyik síron a név – Fenichel Mór. Kék krétával megerősítem a vésetet – a temetőőrök csodálkozva figyelnek.

- Csak emlékezek Fenichelre – mondom nekik sietve, ugyanis rohanok az Internet kávézóba: nagyon kíváncsi vagyok, mit dob ki a Google keresőprogram arra a szóra, hogy Fenichel family.

Ők vajon tudják ott a nagyvilágban, milyen kaliberű ős génjeit vitték magukkal a gazdag másik

Európába?

A Google hálás jószág: ömlenek a Fenichelek. Az egyik honlapon angol szüveg: „apám mesélte, hogy van egy ősünk, a nagyenyedi Fenichel Sámuel, aki a pápuák között járt; miután adatokat gyűjtöttem róla majd írni fogok bővebben erről az ősünkről…”

Jobb késő, mint soha. Nyugodj békében Fenichel Sámuel.

Szabó Csaba