|
2002 október 15. II. évfolyam 8. szám (42) |
|
|
|
|
|
Sing SingEgy fa jövője (Zsibói impressziók) Álmomban Zsibót láttam, fa képében jelent meg. Öreg fa volt, mely két törzs összefonódásának sikertelen szimbiózisát tűkrözte. Két boldogtalan fa összecsavarodása: az egyik öreg volt, elfáradt és a megmaradásért küzdött, míg a másik fiatal volt és arra vágyott, hogy egyszer majd ő is egy fiatalabbra támaszkodhasson. A fiatal az öregebb ágaira akart nőni, hogy megtámaszkodjon, de az öreg nem bírta az elnyomást: megroppant a hírtelen ráereszkedő súly alatt. A fiatal tehetetlenségében mindenfele próbált kapaszkodni, régi gyökereit kereste, szilárd talajt, hogy szilárdan álljon, vagy bármi mást, ami megmentheti őt. Az autó kerekei szinte úsztak az aszfaltban, a meleg már reggel testet öltött délibábnak öltözött. A forgalom csak olyan volt mint máskor: sem túl sok autó nem járt, sem kevés. Az autók elmosódva jöttek szembe a délibáb átlátszó fátylait magukra terítve. Máig sem értem, hogy miért oly érdekes a délibáb: van, megmutatkozik, játszik az érzékekkel... de aztán hírtelen eltűnik és nem tudni, hogy hova lett... Zsibó csendes volt, nem akart zajával beszélni, árulkodni, csak hallgatott – jelbeszélt. Csend volt, nagy, szinte kézzel fogható némaság. Az utcák üresek - egy lélek sem vágyott ki a nagy melegbe, a porba. Munkások dolgoztak, valami daruval bajlódtak a református templomtól nem messze. A templom kertje zölden virított a nagy szürke betonrengeteg cementes dzsungelében. Nem messze már épül a református templom “méreteit” leköröző új remekmű... Nem csoda, hiszen minden megváltozott, a templomoknak is változniuk kell, változniuk kell az igények, a történelmi, politikai fordulatok szerint. Az egykori Horthy Miklós teret is felülmúlni látszik a polgármesteri hivatal. Az ósdi épületeket új épületek, a “régi” zászlókat “új” zászlók váltják fel. Minden változik lassan, vagy gyorsan, tapintatosan vagy meredeken; minden változik az igények, történelmi, politikai fordulatok szerint. A református templomtól a botanikus kert fele indulunk. Útközben azon gondolkozom, hogy mi az oka a furcsa emberi asszociációknak. Wesselényi Miklós, Zsibó, botanikus kert, kastély, valami kripta… Ez a sorrend, így asszociálunk sokan, mégcsak sejtésünk sincs, hogy miért. Miért gondolunk előbb a botanikus kertre, s csak aztán a kastélyra, miért jut eszünkbe a kripta, hiszen régen nincsen már kripta kinézete, csak hűlt hely, semmi több… Gondolkodásunkban ellentmondunk önmagunknak? Ellentmondunk a logika törvényeinek! Gondolkodás nélkül gondolkodunk, csak úgy kapásból... Illúziókat alkotunk, Rákóczi hegyeket, kastélyhoz szervesen kapcsolódó kertnek véljük a botanikus kertet - bocsánat, fordítva -, a botanikus kert szerves részének tekintjük a kastélyt… Miért? Miért hisszük, hogy mi tartozunk másokhoz, miért hisszük, hogy jogosan tartoznak másokhoz a mi tulajdonaink? Ki követeli, hogy így gondolkodjunk? Miért a legendákat – illúziókat - őrizgetjük, s nem a meglévő "hús-vér" valóságot? Nehéz vigyázni arra, ami még van, viszont sokkal könnyebb arról beszélni, ami volt, vagy ami még nincs... A kastélyparkra épült botanikus kert gyönyörű, nem is lehet más, hiszen bár direkt módon nem mi alkottuk, azért jó nagy érdemünk van benne. Kezünk, passzivitásunk gyümölcse ez, nem mások csináltak belőle összhangtalan kertet, hanem mi nem tettük semmit annak érdekében, hogy valami megmaradjon a régiből, amit még a Wesselényiek ültettek. Így könnyebb volt, s könnyebb lesz majd mesélni a csodálatos régi barokk kastélyról, mint megvédeni most, megőrizni belőle azt, ami van. Sétánk egy furcsa helyen megszakadt. Megállapítottam, hogy a kastélyt egy szabadidő központ is használja. A “Parcul copiilor” csodálatos dolgokról mesél, de nem létezőkről. A padokon lévő festéket nem gyerekek, hanem az eső koptatja, a kellékeket is ritkán kell javítani, nem is említve az úszómedencét, mely még vízzel tele is rontaná a színes park hangulatát, de így üresen nem is érdemes megemlíteni, hogy ott van. A leendő autós gyerekek is gyakorolhatnak itt, minden adott: út, közlekedési táblák, stb. Ez a “komplexum” sincs közelebb a valósághoz, a divathoz, ugyanúgy, ahogyan a Wesselényi kastély sem. Bár nem múlt századi, mégis egy másik kor szellemiségét sugallta nekem ez a gyerekpark. Van akinek akad bőven őriznivalója, s akad amire büszke lehet, mégsem teszi. Van olyan is, hogy semmije sincs, de alkot egy “képet” másoknak, s magának is. Miért építkeznek felhőkre, miért tesznek értelmetlen dolgokat, s mi miért megyünk el nap mint nap mellette belenyugvással, nemtürődüm magatartással? Mi volt az oka annak, hogy ide jutott a világ divatja, s mi volt az oka annak, hogy mi nem mentünk utána? Lépegetek a forró aszfalton, nem jár senki sem, üres az utca, csak a munkások - azok a munkások. Megállítok egy öreg pöfékelő, napbarnított arcú nénit, megkérdezem tőle, hogy válaszolna-e pár kérdésemre. Nem zavartatja magát, eldobja a csontig elszívott fustszűrőtől mentes cigarettáját. Hallott-e már a Wesselényi családról? - kérdezem, mire ő a legnagyobb meglepettséggel, de határozottan kijelenti: Nem! Hát a kastélyt, ott a botanikus kert mellett – közt - látta már? Erre már felcsillan a szeme, s mintha angyalt látna azt mondja: Igen! Hogyne! Kisegítem egy aprócska információval, megmondom neki, hogy a kastély a Wesselényi család egykori "háza", s lám az angyal ismét megjelent, a néni pedig szinte megállíthatatlanul kezdte kecsegtetni jártasságát. Tudta, hogy a kastély az palota, a Wesselényiek pedig olyan "öregek", hogy ő túl fiatal ahhoz, hogy bármit is tudjon róluk. Azt is tudta, hogy nagyon gazdagok, sok pénzük és birtokuk van… Őt nem vádolhattam tudatlansággal, semmi köze hozzájuk, de van akinek szívügye kellene legyen mindez... Ki-kinek az ellensége? Van-e egyáltalán ellenség, vagy csak a helyzet tünteti fel önmagát ellenségesként? Mit jelent ellenségnek lenni, vagy mit jelent az ellenséggel szemben állni? "Nemsokára indul a vonat", elmegy a zsibói iskola egyetlen diplomás magyartanárnője. Tíz évig nem volt magyartanár az iskolában, tíz évig várt a kisváros arra, hogy valaki belépjen az iskola kapuján, és kijelentse: megjöttem, itt a felmentő sereg. Ifj.Mátyus Éva itthagyja tehát Zsibót, a szülővárosát, az oly nagy múltú várost, tanítványait. Reméli, hogy a mesteri elvégzése újabb út, biztosabb út lesz életében. Egy teljes hosszú évig próbálkozott, s bár eredményt gyümölcsözött az oktatói munka, mégsem elégedett, mégsem lát reményt a gyökeres változásra. Talán a mesterivel többet elérhet... Pedig amióta itt van, komoly eredményeket ért el. Vannak diákjai, akik magyar középiskolában szeretnék folytatni tanulmányaikat, vannak, akiket azóta komolyan érdekel az irodalom. De a kisváros könyvesboltjának polcain nincsenek magyar nyelven írott könyvek. Miért? - tettem fel magamnak a kérdést, amint ezt elmondta. Gondoltam ez is egy újabb “cselszövés”. Pedig nem az, csak üzlet, csak találékonyság, s a másik oldalról nézve mondjuk ki: igénytelenség, érdektelenség, nemtörődömség és ehhez hasonló érdekességek. Évek óta nem keltek a magyar nyelvű könyvek, raktáron tartani pedig nem érdemes, hiszen az üzlet vezetője nem várhat mindig egy újabb jó pedagógusra, aki serkentheti a könvvásárlás iránti kedvet... A kolozsvári tévé interjút készít a Wesselényi Társaság elnökével, Mátyus Évával, a fáradhatatlan szervezővel. Folyékonyan és határozottan meséli el Zsibó és a Wesselényiek történetét, de valami van a hangjában, valami nyomasztó, bánatos. Úgy beszél, mintha a régi szép időkre emlékezne vissza, mintha mindennek vége lenne már, mintha a jövőhöz semmi köze sem lenne a múltnak, mintha a jövő (a jelen is) egy másik dimenzió volna, egy más világ. Ki tette ezt, ki tehet arról, hogy a "nagy múlt" nem lett a jövő alapja? Ki tehet arról, hogy a jelen nem elég a jövő alapjának? S ki a hibás azért, hogy kevesen vannak azok, akik tenni akarnak, s egyszer ők is elfáradnak, belefáradnak? Miért nincs remény, mert nehéz itt az élet? Mert máshol könnyebb? Nem! Azért mert máshol talán más… A pesszimizmus gyökerei itt vertek tanyát, az optimizmus ágai pedig fölé hajolnak, s talán fel lehet kapaszkodni rájuk, mert ez a táj már csak ilyen. Innen menni kell, ha lehet, mert itt semmi sincs már... Az iskola aligazgatója, Csatlós Mihály meséli, hogy nagy ütemben kezd fogyni az utánpótlás, az iskola magyar tagozata szinte a csőd szélén áll. Nincsenek magyar gyerekek, s akik vannak, azok a “jó magyar pedagógus” hiányában inkább a biztos román tagozatot választják. Nem tehetnek róla, hiszen így több az esélyük az “életben való elhelyezkedésre”. A helyi református lelkész, Molnár Endre érti a legtisztábban a dolgokat, ő ugyanis érzi, hogy baj van, de nem tesz semmit meggondolatlanul, a megoldást hideg fejjel keresi. Nem szalad a falnak, ő Istent szolgálja, békében, csendesen és praktikusan akarja megoldani a problémát. Ahogy az a hagyományokhoz illik, s ahogyan az méltó az ősök emlékéhez. Bár a lelkész érti a problémát - kimondja, hogy kevés itt a magyar, segíteni kell az ittenieket -, a veje, aki egy azok közül, akik otthon akarnak maradni, nevén nevezi az okot: a gond a lehetőség hiánya, a munkanélküliség, a család alapításához szükséges morális és materiális alap és itt nincs még vége semminek, hiszen még lennének olyanok, akik maradnának, de a sors a lehetőségekkel nem valami bőkezű, nincsen lehetőség a maradásra, stb. 1974-től épül a zsibói botanikus kert. Sok tíz-száz ember áldozatos munkája fekszik benne, sok olyan ember verejtékezett azért, hogy ez létrejöjjön, akinek végülis semmi köze hozzá. Sokan csak a parancsot teljesítették. Hányan dolgoztak éveken keresztül, hogy a botanikus kert megkaphassa a Kutatóközpont címet, s miért tették ezt? Ha azért tették volna, amiért mi oly nagyon haragszunk rájuk, nem biológia, geológia vagy kémia szakon végeztek volna, hanem a politológián. Máshol van a hiba... A kastély épületei már nem azt hírdetik, amit régen. Változnak az idők, s vele együtt változnak az ízlések... Ránőtt az új ízlés a barokk kastélyra, új rendezett betonkerítés szabályozza az új, divatos növények összhangját... A kastély csak egy épület, s talán kimondhatom: a látogatók csak díszt látnak benne, nem egy történelmi dokumentumot... Elhatároztam, hogy megnézem az iskolát. Sietve megyek át a városközpont zöldövezetén át az iskola felé. Valaki megfogja a vállam. Egy biológia-geológia szakos barátom volt, aki éppen Zsibón végezte gyakorlatát. Amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, megkérdezte, hogy tudok-e a helyi ökológiai problámákról? Válaszom határozott volt: Nem! Csodálkozott, hiszen egykoron együtt voltunk egy környezetvédelmi ifjúsági egyesület zászlóvivői. Elmesélte, hogy a dési papírgyárból cellulóz tartalmú szennyeződések folynak le a Szamos vizén. Az állam nem bírja megoldani a szennyező anyagok tárolásának, elhelyezésének problémáját, mert nincs rá keret. Nem bír megbírkózni a fejlődéssel, nincs alap, mégis mindenki eredményt akar. Az iskola folyósója üres. Vakáció van, de az évi munkát jelzik a falakon függő, beszélő “kirakatok”. Wesselényi is kiment a divatból, Eminescu már divatosabb Zsibón. Miért? - kérdezheti az idegen. Mert fogynak az itteniek, mert a divatot a többség szabja... de nem szabad elfelejteni, hogy a többséget nem a divat diktálja, a többség az egyén és csoport viszonyának a függvénye. Indulás előtt még egyszer visszapillantok a városra. Még mindig csendes volt, talán néma, nem árulkodott... s talán ez a tulajdonsága az, amit mindig meg fog őrizni, s nem fog alakulni sem igények sem politikai vagy történelmi fordulatok szerint. Ez Zsibó, a város, melynek múltja van, alapja, melyet az emberek nem rendíthetnek meg soha... Beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Az autó csak ment monoton csendben - a nedves aszfalt fölött párafelhők gyülekeztek.Valódiak, vagy csak illúziók voltak, nem tudom, de láttam őket, biztosan láttam. Lehet, hogy mégsem hűl ki teljesen a föld - gondoltam... Talán újra megjelenik álmomban Zsibó, mint fatörzs. Talán kérni fog, hogy segítsek neki megmaradni. Mit mondhatnék neki? Nem tudom melyik gyökerén nő majd tovább, hiszen az egyik gyökérben csak múlt és alap van, a másikban csak erő... Mit tesz a fiatal, ha semmi támasza nem marad? Az öreg tud-e gyökeréből friss, tiszta hajtásokat növeszteni, melyek már képesek e klímát elviselni? Mind nagy kérdések, s bár nem tudni a pontos választ, a válasz már létezik: a jövő a múltra épülő jelen... Oláh Levente 
|