|
2002 augusztus 1. II. évfolyam 5. szám (39) |
|
|
|
|
|
TranszilvánKalotaszeg fenyves-határa A Varjú nemzetség nyomában A Pojána Oncsásza lovai szinte a Fehér Sziklákig el-elcsatangolnak. Jómagam is találkoztam már olyan csikóssal, aki harmadik napja keresi lovait: egyet, kettôt, tízet... Patanyomok hiányában (a szôrfű ilyetén nemcsak kedves mindennapi, hanem hű titokrató is), a csikósok a természetjárókat kérdezgetik, merre láttak csatangoló lovakat. A távolságokat itt, Kalotaszeg földrajzi határában, az Erdélyi Szigethegység szélén nem kilóméterben mérik, hanem idôben: két órára, három órára innen – a csikósok gyakran kapnak ilyenforma válaszokat. Az is lehet, hogy a bosszankodó lovász csak hetek múlva bukkan rá lovaira, a leglehetetlenebb helyen. Aggodalomra azért nincs ok. Azt beszélik, évek óta nem loptak errefelé lovat, és különben is, azon a bizonyos éjszakán valamilyen ôsi sugallatra összegyűlnek, és a vezérkancával az élen hazatérnek a pojánára. Aki sátorozott már a Tolvajoskô (Piatra Tâlharului) közelében, jól tudja, hogy fel kell készülnie az éjszakára. Akik nevettek eddig a havasi pásztorok hazatérô éjszakai ménesekrol szóló történetein, azoknak meglepetésben bôven lehet részük az éj folyamán. A sötétedés közeledtével fekete pontok jelennek meg a gerincen, tömörülnek, szétszóródnak, cél nélkül csatangolnak. Már jóval éjfél elôtt jelentkeznek az elsô horkantások, prüszkölések. A természetjárók, akik tapasztalták már ezt, nem medvére gyanakodnak, sem farkasra. De ôk sem nyugodtabbak, mint a mit sem sejtô társak. Tudják, éjfélig nem lehet elaludni. Nemsokára megkezdôdik a hol leírhatatlanul gyönyörű, hol hátborzongatóan ijesztô havasi parádé: hazatérni készül az elcsatangoló ménes... A horkantások erôsödnek, a paták - úgy tűnik az éjszaka csendjében - arasznyira csapódnak a földhöz a sátor mellett. A dübörgés erôsödik, erôsödik, majd eget-földet szaggató robajjá sűrűsödik: megindul a ménes a Pojána lejtôje felé. A teliholdas égre riasztó képek rajzolódnak, a sátor vásznán észvesztô gyorsasággal pereg le a rohanó, végtelen öröm- és szabadságmámorban úszó, hazatérô ménes filmjének negatívja. A sátor kettéosztotta ôket! A sátor, a Valami... Egyszer csak narancssárgán gombasebességgel kinôtt ide, Kalota vidékének határába - mint egy óriási húsevô növény... Vagy talán jelnek állították ide az Éj kerítése mentén csatangolók, mint ahogyan a feszületet szokás olyan helyeken, hol határt lép át a test, s a lélek? Mire a hajnal megteszi - mint bárki, aki Kalotaszeg e távoli határvidékére téved - a sok órás utat, minden a helyére kerül. Helyén a Tolvajoskô, helyén lejjebb a kis zöld medence: a Pojána Oncsásza, helyén az ébredezô bojtár, a boldog csikós... Az Éjszaka nagyot somolyog leheveredtében: nem köti ô az orrára senkinek az éjszaka történteket. O jól tudja: egyszer minden a helyére kerül... A Pojána Talharu „A valkai Varjuk havasát Pojána Talharuluinak hívták (...) Megette meredek marton szálas fenyves, a fenyves fölött kôsziklás, bozontos oldal: a Talharu - írja Kós Károly a Varju nemzetségben. Érdekes: az olvasók - talán még a kalotaszegiek is - nem is feltételezik, hogy Varjú Gáspárék fészke, azaz a regénybeli Talharu a valóságban is létezik: egy magányos sziklatömb ez (Piatra Tâlharului) a Nimajásza (1589 m.) és a Cârligatele (1694 m.) csúcsok közötti gerinc szôrfű tengerében. E turistaúti csomópont alatt - itt találkoznak a Pádis, Stina de Vale (Biharfüred), Moara Dracului (Ördögmalom) és a Vlegyásza felôl érkezô turistaösvények -, kis medence formájában terül el a Pojána, a Pojána Oncsásza, a Varju nemzetség cselekménysorozatának egyik legjellegzetesebb színhelye. A „bozontos oldal” felôl érkezve, a súlyos hátizsákok és bakancsok alatt el-elindulnak lefele a szikladarabok, érvényt szerezve a regénybeli megállapításnak, miszerint a Varju-tanya építéséhez „a követ csak hengeríteni kellett a Talharuról, odament az magától”. A távoli bihari, szebeni juhászok, tehenészek és lovászok jelentléte a Pojánán az öreg Varjú Miklóst, az apát rehabilitálják, aki fiát, Varjú Jankót alig tudta rávenni, hogy ne adja el a „bolond Varjuk” utolsó vagyonát, mert a Pojána - bár távol van a „nagy úttól”, kincset ér: „Oly széna nincsen e határon, olyan legelôje nincsen egy atyádfiának is”. A patakok irányát, föld alatti kalandjukat figyelve, természetesen a regénybeli kincs jut az olvasó eszébe: az aranycsináló „bolond Varjú” rejtette el azt a vidéken, ô maga sem került elô eszközeivel a „Talharu lyukaiból”. Késôbb ez a kincs a Zólyomi-haráccsal gyarapodott, melyet a Bethlen (István)-párti Varjuk rejtenek el az új fejedelem, a „pataki úr”, I. Rákóczi György elôl. A tisztás közelében barlang is ajánlkozik regényes kincskeresésre, illetve kincsrejtésre: az Oncsásza-barlang. Érdekes módon Kós Károly nem említi meg regényében ezt a barlangot, pedig ha a cselekmény szálát ide is elvezette volna - pár száz méterrôl van szó – beszámolhatott volna errôl a különleges barlangteremrôl, mely nem hosszával érdemelte ki a hosszú, idevezetô turistaösvényt: a barlang ugyanis mindössze 340 méter hosszú, ontja viszont a negyedkori csontokat... Barlangi medve, barlangi oroszlán és más kihalt álatfajok maradványait világítja meg az Oncsászát meglátogató turisták kardbidlámpája. Szinte érthetetlen, hogy ez a nagy negyedkori állattemetô, amely a regény által említett Pojánához szervesen hozzátartozik, kimaradt a regénybôl. Ennél ideálisabb helyet regényes kincsrejtésre nem találhatott volna Kós Károly. Romantika, barlangvilág, ôsállatcsontok, XVII. századi kincs... Ez mind együtt lehetett volna a Varjú nemzetségben! Vajon miért hagyta ki kisregényébôl Kós Károly az Oncsásza barlangot? Amikor a regény íródott, már ott állhatott Kolozsvár ôslénytani múzeumában a híres barlangi medve-csontváz, amely még most, a harmadik évezred elején is a földtörténeti negyedkort tanuló egyetemi hallgatók legfontosabb információ forrása! A barlang elsô leírása már a 19. század második felében napvilágot látott! Vajon csak a tisztás közepéig ereszkedett le a szerzô, a „Talharu bozontos oldalán”, majd onnan hosszabb-rövidebb pihenô után visszakapaszkodott a Tolvajoskövet a Vlegyászával illetve Bánffyhunyaddal összekötô turistaútra? Csak jövendôbeli regényének színhelyét akarta néhány percig-óráig látni a szerzô, és a tisztáson túli néhány száz méter - az Oncsásza barlang - már kikerült érdeklôdési körébôl? 1994. évi - életem elsô - havasi Kós Károly-expediciójának ez volt a végkövetkeztetése: Kós Károly csak a tisztásig jutott el, és a Pojánát abban az irányban hagyta el, amerre jött: a Tolvajoskô felé. Ezért nem említi tehát a barlangot, és a tisztás túloldalát. 1996-ban viszont fordult a kocka. A Kolozsvári Amatôr Barlangász Kör nyári munkatábora alatt - hátizsákomban a Varju nemzetséggel - újra megindultam a regényturisztikát illetve turistatörténelmet kedvelô társaimmal a tisztás felé. Ez egyszer megpróbáltunk a regény cselekményét követve eljutni a Pojánára, különös örömmel fedezve fel minden olyan apró tájrészletet, amely a Varju nemzetségre, illetve Kós Károly ottjártára utalt. Melyek azok a havasi utak, melyeken szekerek, seregek érkezhettek a Pojánára, akárcsak a regényben? Aki járta már az Erdélyi Szigethegység fenyvesrengetegét - beleértve az Oncsásza vidékét is -, az joggal tekinthet érdeklôdéssel e téma elébe. A Pojánán egykoron - a regényben - csata zajlott: a Varjuk védték a „kincset” I. Rákóczi György fejedelem ellen. Mennyire járhatóak most ezek? Léteznek-e egyáltalán, vagy csak a szerzô fantáziájának termékei? Ezek voltak a nehéz kérdések, amelyeket esténként a tábortűz körül egymásnak szegeztünk. Az expedíciónknak lényegében semmi kockázata nem volt, hiszen már az is sikernek számított, hogy a kisregény cselekményének egyik legfontosabb színhelyét azonosítottuk - mégis izgalommal tekintettünk az út elébe. A regényes - Bánffyhunyad felôli - utat nem volt nehéz felderíteni, hiszen a természetjárók - ha nem akarták a turistaösvények végtelen kanyarulatait követni - kénytelenek voltak rábukkani. Pillanatnyilag mindkét - végül is a Pojánába torkolló, Bánffyhunyadról induló - út erdészeti célokat szolgál; mindkettô Rekicel községbôl indul. Akkor még nem tudtuk, hogy már a század elején - Czárán Gyula jóvoltából - jelzett turistaösvények voltak a környék nagy látványossága, a rekiceli vízesés környékén, így még egymásnak is alig mertük bevallani, hogy még mi magunk sem hisszük, hogy jó néhány évtizeddel ezelôtt e vad vidéken kapaszkodott volna a Fehér Sziklák felé Kós Károly. Akkoriban - második expedíciónk idején - még úgy tudtuk, hogy csak sokkal a Varju nemzetség megszületése után, a hatvanas években tették járhatóvá a Sztáncsu-major völgyét. 1996-ban még nem ismertük Tóthpál Tamás turistatörténészt, aki tudott a Czárán-féle útról (négy évre rá, 2000-ben sikerült is azomosítania), így csak nagyon halvány reményeink voltak arra, hogy a mai erdészeti úton Kós-nyomokra bukkanjunk. Azzal bíztattuk egymást: valahogy el kellett neki jutnia a tisztásra! Ha Rekicel felôl indult - akárcsak most mi-, akkor néhány kilóméter után be kellett térnie bal felé a Valea Arsa völgyébe, amely jó néhány kilóméter után - ösvényben folytatódva - a Tolvajkô elôhírnöke, a Nimajásza csúcs közelében ér véget. Ha nem tért be az említett völgybe, akkor a Sztáncsu-major völgyét -majd a vízesés után a Száraz völgyet - követve ugyanoda lyukadt ki: a Nimajásza csúcs közelébe. Itt már a mai napig is használt havasi szekérutak hálózatába csöppen az ember, melyeknek java része a Tolvajkô mellett halad el (akárcsak a kék-sáv turistajelzés). A másik lehetôségnek a Gyalu irányából érkezô utak valamelyike igérkezett. Bár a Kapus, Gyalu, Monostor felôl induló útra a regényben is található utalás – „Kapusnál tér le a nagyútról az ösvény, aki a patak mentén visz fel a havasokra” - valószínűtlennek tűnt számunkra ez a változat. Mert hát bármerre is kanyarog ez az ösvény, ahhoz hogy a Pojánába torkolljék, kénytelen bekérezkedni a Meleg Szamos völgyébe. A Meleg Szamos völgyébôl viszont - legalábbis mi úgy gondoltuk - semmiféle szekérút nem térhet be a Pojána irányába, hiszen a fenyvesrengeteg gyakorlatilag még ma is járhatatlan ebbol az irányban. A Kolozsvár feloli út Második expedíciónk kellemes és kellemetlen élményekkel egyaránt szolgált nekünk. Az expedíció utolsó napja volt, és már csak úgy heverésztünk a „Talharu” alatt, s azon tűnôdtünk, hogy a regényben szereplô három sírhant valóság-e vagy puszta képzelet terméke, amikor egyik társunk izgatottan integetni kezdett a Pojána délkeleti sarkában. - Megtaláltam az utat - kiabálta, és úgy integetett a Varjú nemzetséggel a kezében, hogy mindnyájan szaladni kezdtünk felé. A tisztás e távoli sarkában a patak sziklákon zuhant alá. A szinte megközelíthetetlen kis szurdok, óriás szikláival, különös hangulatot kölcsönzött az amúgy is vadregényes tájnak. Mindegyikünk gyorsan elôhalászta hátizsákjából a maga Varju nemzetségét, és mindnyájan ugyanoda nyitottuk ki: a csata elôtti tisztás-eltorlaszolás jelenetéhez. Összenézünk, és boldogan felnevetünk: újra megtaláltuk Kós Károly nyomát! Kétségtelen: ez az egyetlen hely a Pojána környékén, amelyet a Varjuk - a regény cselekménye szerint - eltorlaszolhattak. Csak néhány fenyôt kellett az útra dönteni, és járhatatlanná vált a Kolozsvár felôli út, amely íme, nem a Bánffyhunyad-Rekicel felôl érkezôt jelentette az író számára, hanem a Gyalu irányából megközelíthetô Meleg Szamos völgyét. A tisztás sarkának kis szurdoka szekérútba torkollik; térképeink azt jelezték, hogy néhény kilométer után bekérezik az út a Meleg Szamos völgyébe, ahol IC Ponor favágű teleptôl már viszonylag könnyen el lehet jutni Bánffyhunyadra - vagy gyalogosan, a Meleg Szamos kanyarulatait követve Gyaluba. Minden valószínűség szerint Kós Károly is erre hagyta el a tisztást - erre utalnak a következô regénysorok is: „Tágas, barlangszerű lyukból ömlött ki a víz, és zuhogott le a sziklák aljába”. Aki lenéz e szurdokba, megdöbben, mennyire hasonlít e táj a regénybelihez! Minden bizonnyal ez a szurdok kelthette fel Kós Károly figyelmét, és regényében ide képzelte a kincsrejtô forrásbarlangot. Itt lehet látni - a regény szerint – „Ilia bocskornyomát a másik sziklaoldalon”. Itt történhetett a regénybeli baleset, ahol a kincs rejtekhelyének egyetlen ismerôje, Ilia, „Ímegcsúszott, leesett, nyakát törte”. Második Kós Károly-expedíciónk sikerét sajnos elhomályosította a Pojána Oncsásza juhászkutya-falkájának feltűnése: egyikük kétszer belemart a bokámba, így már nem tudtuk „leellenôrizni„ a tisztást és a Meleg Szamos völgyét (és az ebben kanyargó erdészeti utat) összekötô szekérutat. Csak annyit tudtunk kideríteni, hogy a Ponor völgyérôl van szó, és száraz idôben - talán - terepjáróval is el lehet a völgybôl jutni ide. Ennek bizonyítását eredetileg 1997 vagy 1998 nyarára halasztottuk, de az események ismét elébe vágtak a dolognak: néhány napos pádisi túrázás után ugyanis olyannyira fájni kezdett a harapás helye, hogy hirtelen elhatároztam: amilyen gyorsan csak lehet el kell jussak Kolozsvárra, hogy megkaphassam a veszettség elleni oltássorozatot! Idehaza Kolozsváron - a második hasba kapott oltás után - azt ajánlotta természetbarát orvosom: kérjek meg valakit, nézze meg a Pojána Oncsásza harapós kutyáját, hogy nem jelentkeztek-e rajta a veszettség tünetei, ugyanis olyan hosszű idô eltelt a baleset óta, hogy esetleges veszettsége már felszínre kellett volna kerüljön. Ha a kutya jól van, akkor nekem sem kell már kapnom tovább az oltást. Mondanom sem kell, hogy azonnal megszerveztem a rendhagyó expedíciót, amelynek vezetését feleségemre bíztam (nekem folytatnom kellett a kezelést), és a térképen - nem lévén más megoldásom -, azt a „felfedezett” utat jelöltem be, amely a Varju-tisztást a Meleg Szamos völgyével kötötte össze. Váratlanul szigorú ellenôrzésnek kellett eleget tegyen így „elméletünk”, hiszen ha az általunk feltételezett út nem létezik, akkor a kis Trabant nem fog tudni eljutni Kolozsvárról a tisztásig és én továbbra is kapni fogom az „oltásokat”... Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor másnap este visszaérkeztek barátaim a hosszú útból, és biztosítottak a kutya kiváló egészségi állapotáról... És hogy a kellemetlen kutya-intermezzo ne rontsa el a felfedezések örömét, barátaim újabb bizonyítékokat hoztak arról, hogy azon az úton haladtak felfele a Trabanttal, ahol Kós Károly ereszkedhetett le: áthaladtak a regény által említett Felsô Gyurkucán és Ponorvölgyön egyaránt. Ez utóbbi völgy majdnem olyan hangulatú, mint azt elképzeltük egykoron a tisztáson: itt, a Ponor völgyén lefele bukkan újra felszínre a Pojána juhászainak bujkáló ptaka, hogy alázuhanjon a sziklákon, majd a napfény örömétôl tajtékozva hosszú méreteken át az úton rohanjon tovább, locsolva a felfelé igyekvôk: emberek és lovak bokáját... *** 1999 nyarán - ugyancsak a Kolozsvári Amatôr Barlangász Kör nyári munkatábora idején - újra eljutottam Kalotaszeg fenyves-határába, a Tolvajoskô közelébe. Lovak, lovak, lovak mindenütt... A csikós szerint - akik tizenkét éve legeltet a környéken - nem volt még soha olyan ôsz, hogy indulás elôtti napon – azon bizonyos éjszakán - ne érkezett volna meg a ménes hiánytalanul. Olyan kancák is vannak, amelyek csak érkezéskor (május-június) és induláskor vannak jelen; az egész nyarat végigcsatangolják. Nem tévednek el. Az egykori Varju tanya mágnesként vonzza ôket. Aztán, amikor a juhászok, tehenészek és lovászok hazaindulnak, a Pojána sivárabb marad, mint bármely havasi tisztás a világon. Igen ritka errefelé a téli, tavaszi természetjáró. A hó befedi a turistajelzéseket, beszivárog a kalyibába, bevonja a padkát, ágyat, kályhát, polcot... Májusban aztán lassan helyére kerül a Tolvajkô, a „Talharu”, helyén a kis zöld medence: a Pojána Oncsásza. És talán, egyszer, helyére kerül - akárcsak a regényben - a feszület is, helyére kerül az írás is rajta: Varju Gáspár, Anno 1636. II. 15., Varju János, Anno 1657. IX. 20., Maksai László, Anno 1658. IX. 1. Sz.Cs. 
|